Szakítani nem könnyű, akárhány éves is az ember. De talán minél idősebbek, harc edzettebbek és bölcsebbek leszünk annál jobban ismerjük önmagunkat és azokat a technikákat, amelyek segítenek minket kijönni a gödörből. Nem fog kevésbé fájni, talán kevesebbet sem sírunk, de talán eredményebben alkalmazzuk azokat a technikákat, amelyekkel könnyebbé tehetjük a szakítás elviselését.
Ezeket azonban 14-15 évesen még egyáltalán nem ismerjük. Ezért is lehet kiemelten fontos ebben a korban, hogy sokat beszélgessünk a gyerekekkel. Ne hagyjuk magukra a még szinte ismeretlen fájdalmakkal, ne engedjük, hogy eluralkodjon rajta a magány, a kétségbeesés. Bármilyen furcsán is hangzik, de szerintem „meg lehet tanulni” szakítani, vagy legalábbis azt, hogyan viseljük el azt, hogy másnak is felkel a nap. Ha azonban nem alakult ki bizalmi kapcsolat a gyermekünkkel, akkor nagy valószínűséggel nem most kezdi majd el megosztani velünk az érzéseit. Annál is inkább nem, mert ő maga sem tudja még pontosan leírni, hogy mit is érez és vajon az, amit érez – a csalódás, a kétségbeesés, a becsapás, a megcsalás, a düh – valós, hiteles érzelmek-e. Szabad-e vajon ezeket érezni? Ma, ebben a túlszabályozott világban, amikor mindenki minden pillanatban tökéletesnek és boldognak mutatja magát, és azt halljuk mindenhonnan, hogy akármekkora is a baj, fel kell állni, menni kell tovább, akkor mit gondolhat egy elhagyott, becsapott 13 éves, aki csak a végtelen ürességet érzi, és azt, hogy másnap reggel tuti nem kell fel a nap?
Nemrég hallgattam zseniális podcastot a mérgező pozitivitásról és ahogy szoktuk mondani…„minden sorával…” Nagyon fontos, hogy a gyerekünk, a kis vagy nagy tinédzserünk tisztában legyen azzal, hogy lehet sírni. Meg van engedve a rosszullét. Lehet dühösnek lenni a másikra. Lehet szomorkodni és megsiratni azt, akit és amit elvesztettünk.
Nemrég jöttünk haza a nyaralásból, ahol megismerkedtünk egy családdal, ahogy ez a nyaralások során lenni szokott. Ekkor láttam bele egy 14 éves fiú első kapcsolatába, mert ki tudja miért előszeretettel mesélt nekem róla. Tudtátok például, hogy mostanában a fiatalok ha együtt járnak, akkor megosztják egymással a messenger és Insta fiókjaikat? Igen, úgy értem, hogy beengedik egymást a levelező rendszerbe és ott láthatják, hogy milyen üzeneteket váltanak másokkal. Igen, úgy értem, például a barátaikkal, a szüleikkel, a családtagjaikkal. És nem, nem viccelek. Belegondoltam, hogy valaha az életben volt-e olyan kapcsolatom, akit ilyen mélységben beengedtem volna a személyes terembe, a személyes életembe. Hogy olvasgassa a gondolataimat, az érzéseimet, a vicceimet, a kétségeimet, amit a barátommal, barátnőmmel, anyukámmal akarok megosztani? Számomra ez teljesen elképzelhetetlen! Kérdeztem ezt a fiút, hogy ez hogyan alakult ki köztük egyáltalán? Egyszer csak a barátnője megkérte, hogy adja meg a jelszavát a fiókjaihoz? Ó nem! Valójában ezt megelőzte egy jó adag féltékenykedés, „kivel levelezel?” „ki az a kép hátterében ott a medenceparton?” és ehhez hasonló egészen komoly őrületek. Majd persze a social media „szabályai” szerint az erre adott válaszok is megérkeztek. Az állítólag szerelmes barátnő posztolt olyan fotókat, amin az ex-pasijával látható, meglehetősen vidáman.
Leírom még egyszer: 13-14-15 évesek. Nem, nem kezdek bele a „bezzeg az én időmben” mondatba, mert az sem volt tökéletes, és nem is hiszek ezekben az összehasonlításokban. De azon szerintem érdemes lenne elgondolkozni, hogy ha ennyi idősen mérgező kapcsolatban élnek a fiatalok, és a másik első ilyen akciója után nem futnak irtó messzire tőle, akkor vajon nem lenne-e ildomos megháromszorozni a pszichológusok számát, mert mire ezek a gyerekek felnőnek biztosan szükségük lesz rájuk.