Állítólag naponta átlagosan ötször hazudunk. Ezek persze általában kis füllentések, amik a túléléshez kellenek. Nyilván nem mondhatjuk az 5 éves gyerekünknek, hogy marhára nincs Mikulás és hagyja már abba, hogy lovagnak képzeli magát, mert egyrészt már nincsenek lovagok, másrészt amikor voltak, akkor válogatás nélkül ölték le a hitetlen asszonyokat és gyermekeket. Az igazság persze felszabadít, de talán nem minden esetben kell ezt az utat követnünk.
Ne lepődjünk tehát meg, hogy ha azon kapjuk a gyerekeket, hogy ő maga is hazudik, füllent, nem teljesen mond igazat. Ami azonban érdekes, hogy ebben a kérdésben a szülők egyáltalán nem képviselnek egységes álláspontot.
Vannak, akik azt gondolják, hogy teljesen normális, ha egy két éves, aki telefestette a szobája falát és megkérdezed tőle, hogy ezt mégis ki csinálta, akkor a manókra vagy a hörcsögére fogja a dolgot. Mások azt gondolják, hogy már ebben a korban sem megengedhető, hogy a gyerek hazudjon a szüleinek és ne vállalja a tettét és annak következményeit.
Háááát, ahogy visszaemlékszem erre az időszakra egy icipici babát látok magam előtt, aki nem hogy a felelősségről, de jószerével a világon semmiről sincs fogalma. Én azok mellett vagyok, akik az ebben a korszakban bekövetkező, ilyen típusú füllentéseket nem is tekinti annak. A gyereknek semmilyen erkölcsi tudása nincs még, fogalma sincs, hogy amit tesz az nem helyes, így aztán nem is lehet rajta ezt számon kérni. Ez éppen olyan tanulási folyamat, mint megtanulni, hogy a kövön elesni sokkal kellemetlenebb mint ugyanezt a füvön tenni. Ilyenkor érdemes a cinkos összekacsintást alkalmazni: „És téged is a manók festettek össze?” Ebből a gyerek megérti, hogy rajtakapták, de azt is, hogy ezt a szülőkkel meg lehet beszélni.
Aztán persze ahogy egyre nagyobb lesz, elkövetkezik az egyik legnagyobb „hantaboy” korszak, az ovisok. A gyermekpszichológus szerint ami ebben a korszakban történik az nem is igazán hazugság, hiszen annak az egyik kritériuma, hogy aki mondja, az szándékosan elferdíti a valóságot azzal a szándékkal, hogy becsapjon minket. Az ovisoknál erről szó sincs! Ők egy csodás fantáziavilágban élnek, amelynek a középpontjában ő áll és az ő megfigyelései és elképzelései.
Az, hogy egy lökéssel földre kényszerítette a teljes ovis csoportot hatalmas erejével vagy hogy hibátlanul jár anya magassarkújában, ami legalább 10 számmal nagyobb, mint az ő lábmérete, az az ovis számára nem hazugság, hanem maga a legtisztább igazság.
„Nyaralás közben olyan hatalmas hullámok jöttek a tengerben, hogy simán elsodort volna akár egy nyaralót is, de engem ez nem zavart. Felültem a hullámra és suhantam rajta.”
„Egy ültő helyemben meg tudok inni két liter vizet. Simán.”
„Annyira szeretem az epret, hogy múltkor mamánál egy perc alatt befaltam egy kilót. Aztán ott álmélkodott mama, hogy vajon hova tűnt ez ilyen gyorsan?”
Ugye ismerősek ezek a mondatok minden szülőnek, aki egy ovissal él együtt. Ezek szerintem nagyon messze vannak a hazugságtól.
De ahogy egyre nagyobbak lesznek szép lassan megértik, hogy milyen fontos az őszinteség azokkal, akiket nagyon szeretünk, akikre mindig számíthatunk. A hazugság későbbi kialakulását nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen az iskolában, különösen a kis- és nagy kamaszkorban kulcskérdés lesz, hogy a gyermek őszinte-e velünk a legfontosabb kérdésekben. Akkor majd nem szabad legyinteni, mert szüksége lesz ránk, a felnőttek igazságára.