A lányom Montessori oviba járt és emlékszem a legelső dolog, ami feltűnt, amikor beléptünk az a nagy csönd volt, ami lássuk be, egy átlag ovira egyáltalán nem jellemző. A gyerekek mind csináltak épp valamit – mindenki mást – és azt nagyon elmélyülten tették. Aztán amikor utána olvastam ennek a szemléletmódnak és megértettem például az irányított semmittevés lényegét, akkor még szimpatikusabbá vált ez a gondolat.
Azt hiszem abban sokan egyetértünk, hogy a gyerekek életét mostanában telezsúfoljuk programokkal. Ide mennek, oda mennek, múzeumi gyerekprogramok, játszószobák és hajlamosak vagyunk arra, hogy ha csak úgy ülünk egy padon az erdőben vagy a tengerparton akkor is felszólítjuk, hogy építsen homokvárat vagy szedjünk kagylót. Ez a „valamit csinálás” olyan mértékben hatja át a gondolkodásunkat, hogy sok szülő elfelejtkezik a klasszikus semmittevés fontosságáról. Ha mindig megmondjuk neki, hogy milyen játékkal milyen helyzetben mit csináljon, akkor elvész a saját felfedezés izgalma, hiszen akkor valójában ugyanolyan utasításokat követ mint az oviban vagy az iskolában majd és éppen az ismeretlen megismerésének kockázata miatti izgalom vész el.
Élményközpontú világunkban a szülők rendkívüli energiákat fektetnek abba, hogy a gyereknek állandóan legyen valamilyen programja. Pedig nagy szükségük van arra, hogy úgy töltsék az időt, ahogyan az nekik jól esik. Természetesen nem a videójátékra vagy videók nézésére gondolok, hanem a világ, a valódi világ felfedezésére. Egyszerűen csak hagyni, hogy egy meghatározott környezetet a gyerek maga ismerjen meg abban a tempóban, ahogyan ő szeretné. Természetesen nem arról van szó, hogy „csinálj, amit akarsz!”, mert akkor nem érzi magát biztonságban. De ha a helyet és az időt kijelöltük felnőttként, akkor azon belül hagynunk kell szabadon.
Ha egy tisztáson kifekszünk a fűbe egy pokrócra, akkor nem kell neki teljes napi programot gyártani – gesztenyét szedünk és emberkét csinálunk belőle – hanem hagyjuk, hogy ő maga találja ki, hogy ott mi az érdekes számára. Sőt! Bőven belefér az unatkozás is, amit szintén meg kell tanulnia, amivel szintén kell tudnia valamit kezdeni. „Az unatkozom, anya mit csináljak?” kérdésre nem biztos, hogy mindig konkrét választ kell adni és egy újabb utasítást. Néha a legnagyobb segítség az igazgat válaszolni „Fogalmam sincs. Nekem most van dolgom, de biztosan találsz valami felfedeznivalót.” Ekkor a gyerek egy idő után lelassulva, észrevesz sok olyan dolgot körülötte, amit talán korábban – a túlprogramozott nyári szünetében – nem.
Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik barátnőm elmesélte azt a történetet, hogy egy nagy nyári eső után már a járdán felszáradt a víz, de még sok helyen nagy tócsák maradtak. A kis fiával sétálni indultak és természetesen a gyerek első útja a pocsolyába vezetett, amibe beleugorva nyakig vizes lett. Már épp készült az első reakcióra, hogy aggódva leszidja, hogy megfázik és a koszos pocsolya miatt elkap legalább 100, eddig ismeretlen betegséget, amikor a gyerek kilépve és tovább indulva onnan észrevette a saját lábnyomait és hatalmasat nevetett azon, hogy a lábai nyomdává váltak. A világ szabad felfedezésének kockázatát és örömét meg kell hagynunk a gyerekeinknek ebben a túlszabályozott világban is. És hogy néha bizony vizes lesz eközben? Majd rásüt a nap és hamar megszárad.