Itt a tavasz, a szerelmesek évszaka, amikor minden virág kinyílik és a szerelmek szárba szökkennek. Vagy nem. De mi most inkább a szárba szökkenőkről fogunk beszélni. Azok közül is arról, amelyek óvodás vagy iskoláskorban ivódtak a szívünkbe.
Nemrég olvastam valahol, hogy az első alkalmak sokkal mélyebb nyomot hagynak az emlékezetünkben, mint azok, amelyek már sokadszorra ismétlődnek. Ezt a pszichológia vakuemlékezetnek nevezi. Nagyon tetszik ez a megnevezés, szerintem több mint találó, mert szinte látom, ahogy egy-egy ilyen első alkalmat hatalmas vaku villanással megvilágít az emlékezet. Legyen szó az első csókról vagy az első csalódásról vagy az első spenótfőzelékről.
Mindegyik komoly nyomot hagy, valljuk be.
Ráadásul ezek nemcsak kitüntetett helyet foglalnak el a szívünkben, de hatással is van ránk, hiszen ezek a tapasztalások jönnek elő életünk fontos pillanataiban. Úgyhogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az első alkalom.
Vannak olyan elméletek is – engem egyébként meggyőztek – hogy ugyan még nem tudni, hogy pontosan hogyan és miként, de valószínűsíthető, hogy az első szerelem hatással van a későbbi szerelmi kapcsolatainkra is. Mintha azt keresnénk még akkor is, amikor már nem is igazán emlékszünk arra, hogy mit is csináltunk „szerelem” címszó alatt, csak maga az érzés maradt meg utána. Az azonban annál inkább. Ráadásul szerintem ennek végtelenül egyszerű lehet a magyarázata. Az a gyerekkori szerelem, az első minden valószínűség szerint ártatlan, érintetlen, konfliktusoktól, megélhetési és együttélési problémáktól mentes volt, ahol csak ő és én voltunk egymásra mosolyogva, lopva megérintve egymás kezét és örülve minden pillanatnak, amit együtt töltünk. Ki ne tudná felidézni az első egymáshoz simuló tánc emlékét vagy azt, amikor először fogta meg a kezét az a fiú, akinek a tekintetét hónapok óta érezte a hátán matek óra közben. És az első csók? A sok bénázás ellenére…ki az, aki ne emlékezne rá?
Itt a tavasz és a gyerekek is ugyanazt élik át, amit a felnőttek. Kinyílik a világ minden értelemben és hamarosan eltalálja őket Ámor nyila. Szülőként pedig a legjobb amit tehetünk szerintem, ha erre – ugyan tisztes távolból – de odafigyelünk. Észrevesszük, ha a kis harmadikos fiú gyermekünk nagyon el akar mondani valamit egy osztálytársáról, „Tudod anya, az a lány borzasztóan idegesítő…” és eszünkbe jutnak a svéd gyerekversek arról, hogy a gyermeki szerelem sokkal őszintébb és tisztább mint ahogy azt mi felnőttek gondolnánk.
Azt azonban senkinek sem tanácsolnám, hogy faggassa a gyerekét egy-egy ilyen sokat sejtető mondat után és nyomassza addig, amíg szegény úgy éli majd meg azt a furcsa érzést a gyomrában, mint valami szégyellnivalót. Lehetőleg hagyjuk a gyerekeket ismerkedni a saját érzéseikkel és csak akkor válaszoljunk kérdésekre, ha azokat felteszik.
Attól pedig óva intenék mindenkit, hogy az első szerelem felbukkanását összekösse a párválasztással, az ugyanis még jó messze van. Nem kell a gyereket kifaggatni arról, hogy milyen a választottjának a szülői háttere, mivel foglalkoznak, hol laknak, van-e egyetemi diplomájuk. Ezeket a kérdéseket egészen a gimiig nem is fogják érteni a gyerekek és ami még jobb, hogy nem is érdekli őket. Szerencsére.
Nemrég mondta nekem egy 10 éves kisfiú, amikor megkérdeztem, hogy mi tetszik neki Lucában: Az, hogy mosolyog rám.
Mert – és ebben ez megint megerősített – két ember között nincs rövidebb út mint a mosoly. Ezt nálunk sokkal bölcsebb tíz évesek már tudják.