Arra gondoltam, hogy az anyapara rovatból nagyon is hiányzik egy írás, ami a világgá menésről szól. Mert ki ne érezné, hogy néha bizony venni kell a kis hátizsákunkat, talán egy plüssmaci is belefér és világgá kell menni. Gyerekként és anyaként is átfutott már a fejünkben, ugye? Jó, biztos vannak a szuperanyák, akik aztán soha, de most azokról írok, akik olyan földi halandók, mint én. Nálunk például nem volt ritka a világgá menés, a gyerekek között sem.
Ha jól meggondolom mindegyiknek volt egy korszaka, amikor úgy gondolta, hogy a világ odakint sokkal jobb mint idebent. Ebben egyébként van igazság, de nem akkor, amikor az emberfia történetesen még csak 3 éves. Pedig a gyerekek ebben a korban – és ha nem figyelünk sajnos később is – hajlamosak elindulni az ismeretlenbe. A kicsik egy rövid út után – amit nyilván mi szülők minden másodpercben követünk – visszatérnek, mert működik az ösztön, ami arról beszél, hogy az ismeretlen veszélyes és nem biztos, hogy 3 évesen birtokában vagy mindannak a képességnek, amire szükség lesz. Meg anya is hiányzik. De később már érdemes odafigyelni a jelekre, amik arra utalhatnak, hogy a kiskamaszunknak szűk tér az otthona és nem kapja meg azt az odafigyelést, amire szüksége van.
Hogyan előzhetjük meg azt, hogy a gyerek világgá menjen?
Mindenfélét olvastam ebben a témában, de őszintén szólva a Bölcsek kövét sehol nem találtam. Az azonban biztos, hogy ha a gyerekkel értő figyelmen alapuló kapcsolatot építettünk ki, akkor hamarabb vesszük észre a jeleket, mintha korábban sem figyeltünk volna oda. Persze még ezzel együtt is nagyon sok olyan változás következhet be az életében, ami alapvetően változtatja meg a viselkedését vagy a gondolkodását. Nem egy olyan gyerekről hallottam, akivel nagyon jó kapcsolata volt a szüleinek, majd a gimiben rossz társaságba került, ami évekre visszavetette az életét. Hatalmas meló volt a szülők részéről, hogy kamaszkorban egyáltalán együtt tudjanak élni és hajszálon múlt, hogy nem ment tényleg világgá. Ez pedig már nem az a csibészes hároméves világgá menés, hanem valódi menekülés, ami valójában arról szól, hogy a problémáira nem talál megoldást a környezetében. Ezek a fajta menekülések legtöbbször erről szólnak és nagyon nehéz – különösen a kamaszkor ordítozásokkal teli időszakában – észrevenni, hogy ez most más, ez most nagyobb probléma.
Ahogyan a kisgyerek a megoldhatatlan probléma miatt megy világgá – testvér születik, nem kap kutyát, meg kell enni a spenótot – úgy a kamasz is ugyanazt a fájdalmat és tehetetlenséget érzi, csak a problémák mások kicsit. Spenót helyett matek jegy, testvér helyett szerelmi csalódás és kutyája még mindig nem lehetett.
A rettegett kamaszkor persze nemcsak a fiatalok „világgámenésének” időszaka, hanem a szülőké is. Azt olvastam valahol, hogy a kamaszkor olyan, mint amikor a gyerek megszületik. Vagy összekovácsolja a párokat és együtt tudnak nevetni a bénázásaikon vagy örökre szétválasztja. Ha jól meggondolom, akkor az lenne a megoldás, hogy a szülők pakoljanak össze egy kis csinos bőröndbe és addig, amíg a gyerek furcsa tünetegyüttese – amit nevezzünk kamaszkornak – elmúlik ők nyaraljanak valahol a Maldív-szigeteken. Persze csak viccelek. Odafigyeléssel, szeretettel talán minden világgá menés megakadályozható. Vagy ha nem, egy plüssmacit mindenképp tegyünk be a csomagba.