Nehéz időket élünk már közel két éve. Ezalatt nem állt meg az idő, a gyerekek nőnek és sok értékes hónap telik egészen máshogy, mint ahogy a pandémia előtt telt volna. Kevesebbet járunk közösségbe, (kicsit?) óvatosabban közelítünk egymáshoz, kevesebb a spontán testi érintkezés, ölelés, puszi, a rengeteg kézmosásról nem is beszélve! Ebben a helyzetben fokozottan igaz, hogy a gyerekek rá vannak hangolódva a szüleikre, bármiről legyen is szó. Ha örülnek valaminek, ha boldogok, azt a gyerekek éppen úgy érzik, mint azt, ha szorongásokkal vannak tele a mindennapok. Mert bármennyire is igyekszünk alkalmazkodni a változáshoz, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bizony sok fájdalommal, bánattal, bizonytalansággal teli hónapok, évek vannak mögöttünk. Remélhetőleg vannak pozitív megélések is mindenkiben.
Balogh Ildikóval, az MPE Benedetto Gyermekvédelmi Szolgálat pszichológusával arról beszélgettünk, hogyan hat ez a helyzet az óvodás korosztályra.
Pontosan úgy hat a gyerekre ez a helyzet, ahogy a szülőre, az anyára. Ha a szülő fél és aggódik, akkor az kihat a gyerekre is, és zavart, szorongást okozhat benne. Az anya azzal teszi a legjobbat, ha megnyugszik, legyen szó bármilyen helyzetről, pandémiáról, párkapcsolati krízisről vagy anyagi problémákról és a gyereket biztosítja arról, hogy ezek felnőtt dolgok, ezt a felnőttnek kell megoldania és meg is fog tenni mindent annak érdekében, hogy megoldja. A gyermekek akkor tudják legteljesebben élni koruknak megfelelő létüket, ha nem nehezednek rájuk felnőtt problémák. Természetesen egy pici gyerek is látja, hogy a felnőttek maszkot kezdenek hordani, amit eddig nem tettek. Az ő szintjén – és most erre helyezném a hangsúlyt – el kell neki magyarázni, hogy miért van erre szükség. Ha nem kérdez bele, nem érdekli ez a téma, akkor nem is kell tovább beszélnünk vele erről. Csak amennyire az ő érdeklődését ez a téma felkelti.
Kell-e attól tartanunk, hogy hosszabb távon nyoma marad gyermekeinkben ennek az ingerszegény életmódnak? Mit tehetünk mi szülők, hogy elkerüljük a később kialakuló hátrányok ellen?
Ez a helyzet a szülő számára a legnehezebb, hiszen például egy karantén esetén a szülőnek otthonról kell dolgoznia és egyszerre kell óvónéninek, anyának és munkavállalónak is lennie, ami lássuk be szokatlan és nagy kihívást jelentő küldetés. A megoldást segítheti ebben a helyzetben, ha még precízebb napirendet alakítunk ki, amihez a gyerek is tud alkalmazkodni, ahogyan az oviban is van ilyen. Biztonságos teret alakítunk ki a szabad játék számára és olykor feladatokkal látjuk el, aminek elvégzése közben hasznosnak is érzi magát azzal, hogy besegít az ebéd készítésbe vagy szétválogatja a fehér és színes ruhákat. De a legfontosabb, hogy mennyire tudunk magunkon uralkodni, a szorongásainkat, félelmeinket kezelni, mert ez a meglévő lelki köldökzsinór miatt a gyerekekre is átragad. Ráadásul ezt még tetézi az a probléma, hogy nemcsak azt érzi a gyerek az anyukáján vagy az apukáján, hogy feszült, de vele nem is őszinték ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Emiatt kialakul egy diffúz-félelem benne, hiszen mást érzékel, mint amit neki mondanak. Ezért is említettem korábban, hogy az ő szintjén őszintének kell vele lennünk és biztosítanunk arról, hogy most van egy kis gond, a világ kicsit zavarossá vált, de mi felnőttek megoldjuk ezt a helyzetet.
Mekkora kárt okoz, ha az egyéb teendőink miatt sokszor kénytelenek vagyunk az átlagosnál is több képernyő használattal lekötni a gyerekeinket?
Vegyük külön a mesét és a „kütyüt” . A mesével nem teszünk rosszat. Minél szabadabban áramlik a gyerek belső képi világa, teret kap a belső képalkotás annál jobb. Természetesen itt a mesemondásra és nem a mesenézésre gondolok, ahol már a gyerek nem tud saját képi világot alkotni, mert készen kapja azt a képernyőn keresztül.
Én azt mondom, hogy a legkevesebb „kütyü” is káros egy óvodás számára. Ha ilyesmit adunk a gyerekünk kezébe akkor legalább legyünk tisztában azzal, hogy rosszat teszünk vele. A TV és más képernyő előtt a gyerek szinte hipnózisba kerül. Egy olyan tudatállapot alakul ki benne, ami nem jó neki. Ha ezt megvonjuk tőle, akkor természetesen rosszul érzi magát és nem találja a helyét a korának megfelelő világában. A beígért képernyő használat előtt és után is felfokozott állapotba kerül már.
Hogyan tudunk felkészülni és kezelni azt – ha egyszer a járványügyi helyzet úgy alakulna, hogy ebből a világból visszatérünk a korábbi „normális” életünkbe?
Ebben az egyik legnehezebb a bizonytalansági faktor. Nem tudjuk meddig tart a jelenlegi helyzet és mire készüljünk. Ez nagyon kényelmetlen működés mód számunkra, mert az ember szeret felkészülni arra, hogy mi lesz. Az ember alapvetően nem szereti a változást és a bizonytalanságot, ezért kell fejleszteni a rugalmasságot, alkalmazkodóképességet az emberekben. Olyan már biztosan nem lesz, mint régen és a gyerekeinknek majd ez lesz a természetes. Az első igazi emléket 3 éves korból tudják felidézni a gyerekek, így a mai 4 évesek is alig fognak már arra a világra emlékezni, ami a pandémia előtt volt.