Kicsit mindig furcsállottam, hogy mikor megszületik egy gyerek, akkor a szülők nagy büszkén publikálják az adatait is. Milyen hosszú és hány kiló. Mintha bármilyen információval is bírna bárki számára ez a két adat. Mégis ezzel írunk le egy csecsemőt a nemén kívül természetesen.
De ezután biztosan a következő legfontosabb kérdés, hogy kire hasonlít. A szakirodalom szerint a csecsemők egészen pici korukban az édesapjukra hasonlítanak annak érdekében, hogy kialakuljon az apai kötődés. Az édesanya szimbiózisban él a gyermekével 9 hónapig, a teste részeként növekszik és elszakíthatatlan kötelék alakul ki köztük, a lelki köldökzsinór. De az apuka mind nem éli át ezeket az érzéseket és ha részt is vesz a születés csodájában nem érezheti ugyanazt, amit az édesanya. Ezért is rendezte úgy a természet, hogy a csecsemők leginkább az apukára hasonlítsanak, hiszen ha valaki a saját vonásait látja az utódban, akkor hamarabb kialakul a kötődés.
Aztán ahogy a baba gyarapodik, lassan láthatóvá válik a személyisége is, és ez a kérdés egyre inkább árnyalódik. Már nem hasonlít annyira markánsan az apukára, lehet, hogy feltűnnek az anyai vonások, de az is lehet, hogy a nagyszülők vagy nagynénik, nagybácsik jellegzetességeit fedezzük fel. Ezek természetesen mind a befogadásról szólnak. Arról, hogy lesz egy család új tagja egy kis jövevény. „Ó az orra tiszta Erzsike néni!” „A papának volt ilyen vastag szája!” Mondatok, amik mind arról szólnak, hogy „Szia Kisöreg! Része vagy a családunknak!” Ezért nem érdemes megharagudni ezekért a – lássuk be néha minden alapot nélkülöző – megjegyzésekért, mert valójában nem a kis szemükfénye vastag szájáról szól, hanem az összetartozásról.
Akik felneveltek már egy vagy két vagy több gyereket azok tudják, hogy az igazán érdekes, az igazán szívet melengető érzés arra rádöbbenni, hogy a gyerek, aki az udvaron szaladgál valójában egyedi és megismételhetetlen. Lehet, hogy az orra kicsit anyukáé, a haja apukáé és az álla tisztára mint a nagyi, de úgy, ahogy ő épp felugrik a trambulinra senki más nem ugrik fel. Ő maga egészen egyedi. És ennek a csodálatos és egyedi gyereknek a megismerése a mi feladatunk, amit egyébként nevelésnek hívnak. Ahogy ő változik, tanul és fejlődik, úgy tanulunk, változunk és fejlődünk mi szülők is. Szeretnénk, hogy önfegyelmet tanuljon, de ahhoz az kell, hogy mi is önfegyelmet tanuljunk. Szeretnénk ha majd sok könyvet olvasna? Ahhoz nekünk is ezt kell tennünk. Ne pörgesse a telefonján a Tik-Tokot? Mi se tegyük ezt a FB-al vagy az Instával.
Minden gyerek utánzással tanul, és hiába mondjuk neki, hogy a netezés hosszú távon káros, ha azt látja, hogy a szülei folyton a telefont bújják. Hasonlít? Igen. De legalább annyira fontos az, amit (el)tanul tőlünk, mint az, amit születésekor magával hoz. A géneket csak bizonyos százalékig tehetjük felelőssé. A nagy munka abban van, hogy hogyan tanítjuk meg gazdálkodni a hozott lehetőségeivel és megküzdeni a nehézségekkel.
És ha felnő, már valóban meg lehet kérdezni: Kire ütött ez a gyerek?
De nem a szája vonala, az orra hossza vagy a haja színe, hanem a lelke, a gondolatai, mindaz, amit a nevelésével adunk hozzá egy gyerekhez. Akkor már valóban fontos kérdés és szívet melengető lehet a válasz: Milyen ember lett abból a kis csecsemőből? Kire ütött ez a gyerek?
Erre a választ egy napon ő maga fogja megadni.