Nyáron sokfelé megfordul az ember, meglátogatjuk a rég nem látott barátokat, a messze lakó rokonokat. Általában ekkor találkozunk huzamosabb ideig más gyerekkel, mert a játszótéri rövid ismeretségeket nem érdemes ide sorolni. Ilyenkor azonban néha két-három napot is eltöltünk egy másik gyerek társaságában, és néha megdöbbentő képet kaphatunk arról, hogy micsoda különbségek vannak gyereknevelés és gyereknevelés között.
Múlt héten futottam bele abba a jelenségbe, hogy egy 10 éves forma kisfiú rendszeresen verekedéssel intézi el a konfliktusokat legyen szó fiúkról vagy lányokról. Ha valami nem úgy történik ahogy ő szeretné, akkor nekiesik a másik gyereknek. A sokadik sírásnál anyuka kiborult, hogy nem bír már a gyerekkel. Pedig ilyenkor mindig büntetést kap, be kell mennie a szobájába és ott elgondolkozni azon, hogy mit is csinált, ott sír is, majd aztán minden kezdődik elölről. Próbáltuk neki mondani, hogy azért annál vannak már jobb nevelési módszerek, mint ahogyan minket próbáltak fegyelmezni, (nem kapsz vacsorát, elveszem az ételt ha játszol vele, bezárlak a szobába és reggelig nem jöhetsz ki, stb.) de nyilván mindenki másképp csinálja. Majd amikor ez az anyuka elment kávét készíteni, valaki a csapatból hosszan ecsetelni kezdte, hogy ugye tudjuk, hogy ez a jelenség mit jelent? Azt, hogy ezt a kisfiút arra tanították, – ne feledjük, olyanok vagyunk mint a majmok, utánzással tanulunk – hogy a konfliktusok elintézési módja az erő megmutatása, akár a másik bántása árán is. Vagyis nem is olyan burkoltan azt állította, hogy ebben az egyébként nagyon helyesnek tűnő családban rendszeresen el-elcsattant egy-egy pofon, vagy egy suhintás a kézre, lábra, ki tudja?
Visszafelé az úton végig ezen gondolkoztam a kocsiban. Hogy vajon tényleg így van-e? Vajon tényleg „elárulnak”-e minket a 9-10 éves gyerekeink? Végül is ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez az a kor, amikor a gyerek már elég beszédes (vagy éppen feltűnően nem), így beszél is kontroll nélkül, hiszen még nem tanulta meg a felnőtt élet azon szabályát, hogy vannak olyan dolgok, amikről nem beszélünk.
Abban az iskolában, ahova az egyik ismerősöm lánya járt alsóban is volt egy kisfiú, aki 9 évesen olyan mondatokat, kifejezéseket mondott és olyan mozdulatokat mutatott, amiket csak akkor ismerhet egy gyerek, ha rendszeresen pornófilmeket néz. Persze behívták a szülőket, akik angyalarc kíséretében elmondták, hogy az teljesen lehetetlen, ők soha és pláne nem a gyerek előtt, és a neten se találhat ilyesmit, dehogy. Nyilván…Akkor biztosan a nagymama volt….Nem is értem, hogy gondolhatják a szülők, hogy tetteiknek, nevelésüknek nem lesz látható eredménye. Ahogy pozitív értelemben látható, éppen úgy negatív értelemben is látható lesz. Ismerjük a sok tikkelő, rossz szemű, rossz fogú gyerekeket vagy azokat, akiket ugyan nem tömik édességgel, de „hát azt a csokis pudingot miért ne ehetné meg, hát az tej.”
Felnőttként tudjuk, hogy mindennek van következménye. A jó és rossz cselekedeteknek egyaránt. Azóta sokat foglalkoztat ez a kérdés és az is, hogy milyen hatalmas lenne az iskola felelőssége ebben az életkorban. Gondoljunk csak bele! Ha egy jó pedagógus odafigyelne ezekre a gyerekekre, arra, hogy miket mondanak, hogyan viselkednek és abból – persze megfelelő képzettség mellett – képet kaphatna a családi háttérről vagy legalábbis lehetősége lenne bekukkantani a kulisszák mögé. Ebben az esetben segíthetne, közbeléphetne, ott lehetne amellett a gyerek mellett, aki valamilyen szempontból segítségre szorul.
Tudom, hogy nem szabad hamar ítélkezni, sőt legjobb lenne ha nem is tennénk, de figyelni, megfigyelni, ráfigyelni érdemes.