Ugye, hogy máris kattintanál tovább? Vagy inkább rá se kattintasz…Mert ki szeretne beszélni a halálról? Nem is olyan régen teljesen természetes volt az, hogy ha a családban valaki meghalt, akkor a család virrasztott mellette és ebbe a gyerekek is beletartoztak. Ma már ez nem túl gyakori, maximum a temetés utáni halotti tor az, ami hagyományként még megmaradt. De ott nincs már ott a halott, nincs már jelen a halál a maga fájdalmas véglegességében. Pedig a halál az. Visszafordíthatatlan. Ezért is fontos, hogy beszéljünk róla a gyerekekkel. A 4-5 éves gyerekek is pontosan érzik, hogy valami nagyon rossz dolog történt, hiszen anya vagy apa vigasztalhatatlanul zokog és a nagymama nincs itt, de a 8-10 éves gyerek már tisztában is van a halállal.
A kultúránk tabuként tekint a halálra. Nem akarunk szembesülni vele. Mint egy pici gyerek, aki eltakarja a szemét ha valamitől megijed, hiszen ha nem látom akkor nincs is ott. 2022-ben arra vagyunk berendezkedve, hogy a haldoklót minél távolabb tudjuk magunktól, a családtól. Leginkább kórházban halnak meg az emberek, ahonnan jól szervezett módon jutnak el a temetkezési vállalkozóhoz és ha nem akarjuk, akkor tulajdonképpen soha nem is kell látnunk elhunyt hozzátartozónkat többé. Egyébként ez is megváltozott a pandémia alatt, amikor azzal az elképesztő fájdalommal találkoztak a családtagok, hogy el sem tudtak búcsúzni szeretett édesapjuktól, édesanyjuktól, szeretteiktől. Talán ebben is történik változás, de arra mindenképpen érdemes figyelni, hogy a gyerekeknek éppen úgy fáj a veszteség mint nekünk. Ők ugyanúgy gyászolnak. Nem hagyhatjuk magukra a gyerekeket azzal a mondattal, hogy „jaj meg ne mondjátok a kicsi Bencének, hogy mi történt!” Pedig a kicsi Bence pontosan tudja, hogy valami borzalmas dolog történt, amiről ráadásul nem beszélnek neki, így még hatalmasabbnak gondolja majd és félni kezd. Ráadásul a „kegyes hazugságok” miatt a gyerekek gyártanak maguknak saját válaszokat. A nagyi tegnap még palacsintát sütött ma pedig már nincs itt. Hova lett a nagyi? Elutazott? De hova? Miért hagyott itt engem, amikor megbeszéltük, hogy minden vasárnap palacsintázunk? Ebben az esetben várni fogja a nagyit, hiszen a nagyi elutazott. Vagyis visszatér. És azt se felejtsük el, hogy a gyerekek mindent hallanak és látnak is. Előttük aztán nincs semmilyen titok. Sok mindent félreértenek, mert nincs még elég ismeretük hozzá, de hallani fogják, hogy a szüleik titkolóznak előttük.
A gyerekeknek éppen úgy szükségük van a gyászfeldolgozásra, ahogyan a szülőknek.
Amikor a lányom három éves volt, akkor két hónapon belül vesztettem el az imádott nagymamámat és nagypapámat. Lili még kicsi volt, nem volt értelme beszélni erről, ráadásul évente kétszer találkoztak. Gondoltam ahogy nő szépen megbeszéljük, hogy mi történt, gyertyát gyújtunk, elsiratjuk őket együtt, emlékezünk a képek alapján. Nem sokkal ezután láthatáson volt az apukájánál, akinek valahogyan felhozta a Dédiéket. Mire az én volt férjem válasza az volt az akkor 3,5 éves gyereknek, hogy „De a dédiék meghaltak!”…. Akkor már tudtam, hogy beszélnem kellett volna erről. Inkább, mint hogy bárhol belefusson egy ilyen mondatba és arcul csapja a halál gondolata.
A szülők sokszor érzik úgy, hogy erősnek kell mutatkozniuk a gyerek előtt, pedig gyászolnak és ez a gyászt nem lehet sokáig elrejteni. A gyermek is gyászol, de mivel nincs tisztában az érzéseivel, a gondolataival, hogy az a düh amit érez az normális-e, hogy sírni normális-e, hiszen a szülei mindezt nem teszik, akkor azt tanulja meg, hogy fojtsa vissza az érzéseit, ne legyen őszinte.
Pedig az őszinteség nem fáj annyira, mint a hosszan elhúzódó alakoskodás, bármilyen szándékkal is tesszük azt.
Nem könnyű téma ez, de – ahogyan minden veszteség – közelíthet vagy távolíthat egymástól embereket. Legyen az gyermek vagy felnőtt.
Sok könyv foglalkozik gyászfeldolgozással, de a megrázó és csodálatos Polcz Alaine: „Meghalok én is? “ című könyvét ajánlom.