Egészen új jelenség ütötte fel a fejét az egyik óvónéni ismerősöm szerint az ovikban, de valószínűleg az iskolákban is. A szerepek felcserélődése vagy legalábbis alapos összekeveredése.
Ez a barátnőm, akit az egyszerűség kedvéért nevezünk Fanninak azt mesélte, hogy elég komoly feszültség alakul ki mostanában bizonyos szülőtípusokkal, akik azt érzik, hogy az ő csemetéjük a csúcs, a mindentudó, akinek nincs párja és el is várják, hogy ennek megfelelően bánjon vele mindenki.
Félreértés ne essen az nem kérdés, hogy minden édesanya számára a saját gyereke a legkedvesebb, de nem árt, ha egészséges őszinteséggel közelítünk a saját gyerekünk felé is, mert ha nem így teszünk annak előbb-utóbb ő issza meg a levét. Sajnos ezekből a gyerekekből lesznek később a szorongó, megfelelés kényszeres fiatalok, akiken nem ritkán testi tünetek is kialakulnak.
A „túlértékelő szülő” típusa
Talán ez a leginkább ismert és leglátványosabb, aki bár a gyerek még csak két vagy három éves, de már zseninek látja, aki mindenre IS képes lesz az életben. Aki már milyen gyönyörűen beszél, énekel, verset mond, táncol, bármi. Egyáltalán nem veszi észre, hogy más gyerekek esetleg ugyanilyen nyitottak a csoportban, mások kissé zártabbak, de az is lehet, hogy az a kisfiú, aki egész nap a sarokban ül és a golyókat számolja a következő Bill Gates.
Minden gyerek másban a legjobb és a pedagógus hatalmas segítségére lehet a szülőnek abban, hogy ezt a valamit közösen megtalálják. Persze a jó pedagógus a jó szülőnek. Ha a szülő semmilyen visszajelzést nem fogad el csak ha az pozitív és gyermeke tökéletességéről szól, akkor ott nem nagyon lehet segíteni.
Nálunk az osztályban volt egy anyuka egy nagyon jól tanuló, de a lelkébe meglehetősen terhelt kisfiúval. Az édesapja egyszer elmesélte nekem, amíg a gyerekeinkre vártunk, hogy „jaj reméli, hogy a földrajz dolgozat ötös lett!” Kérdeztem, hogy miért olyan fontos az ötös? Sokat tanult rá kisfiú? Szereti a földrajzot? „Ó nem is az, de ha nem lesz ötös akkor nagyon haragudni fog az anyukája!” A kisfiú azután is jól tanult, és a szülei soha nem fogadták el a pedagógusok őszinte, figyelmeztető visszajelzését, hogy figyeljenek oda, mert valami nincs rendben. Aztán az év vége felé közeledve úgy összevert az udvaron egy nála 3 évvel kisebbet, hogy az a kisgyerek kórházba is került. Persze igazgatói intő lett belőle…nem tudom, de sajnos nem hiszem, hogy az édesanya legalább most elgondolkodott, hogy biztosan elbírja-e a fia azt a terhet, amit őt rátesz. Talán sokkal-sokkal boldogabb lenne ha nem egy elit gimnáziumban kell majd teljesítenie? Ráadásul ezek a gyerekek lesznek azok a boldogtalan felnőttek, akik majd soha nem látogatják a szüleiket, akik pedig „mindent megtettek érte”.
A „babázó szülő” típusa
Ebből többet látnak az óvónénik és kevesebbet az anyukák. De ez a szülő olyan, – legalábbis Fanni elbeszélése szerint – akik nem veszik tudomásul, hogy a gyerekük egyre nagyobb és hatalmas ütemben fejlődik. Ők azok, akik még cumisüvegből itatják a nagy gyerekeket, el sem kezdik a cumiról való leszoktatást és általában úgy kezelik a határaikat kereső és egyre nagyobb önállóságra törekvő gyerekeket, mint a csecsemőket.
Természetesen itt sem arról van szó, hogy ne bújjunk össze a gyermekeinkkel és legyünk újra baba-mama, hanem arról az egész napot betöltő viselkedésről, ahogyan ők a gyermekükkel bánnak. Egyébként a gügyögés is ide tartozik, amit