Ha ez a nagybetűs kamaszkorban történik vagy a híres dackorszakban, a kamaszkor előszobájában, akkor ennek még örülj is kicsit. Azt szoktuk mondani, hogy az, amit a kisgyerekek a dackorszakban véghez visznek kezdve attól, hogy csak egyszerűen hangosan kiabálnak a szüleikkel az „Utállak!” és „Nem akarom!” gyakori váltogatásával, egy szelíd figyelmeztetés arra, hogy ha 11-12 éves koráig nem teszik le a szülők a biztonságos alapot a gyerekek számára, akkor bizony a kamaszkorban elszabadulhat a pokol. Szóval ha a dackorszakot túléltük és megtanultuk, hogyan kell kezelni egy dühöngő négyévest, akkor sokkal felkészültebben várhatjuk a – minden bizonnyal – legnehezebb éveket. Vekerdy tanár úr hívja fel a figyelmet arra, hogy egy kamaszt már nem szabad nevelni, csupán védelmezni, megpróbálni megóvni önmagától, mert sajnos a kis piros csengős vészjelző rendszere még nem működik tökéletesen, különösen ha ez némi alkohollal is találkozik.
Ha egy 3-5 éves, határait kereső gyerek azt ordítja, hogy nem szeret és közben keservesen sír, akkor a legjobb amit tehetünk, hogy elismerjük az érzéseit és segítünk neki, hogy azt azonosítani tudja. „Látom, hogy dühös/szomorú vagy. Megijedtél valamitől?” Biztosítsuk arról, hogy teljesen megértjük az érzéseit, amikkel nincsen semmi baj. „Ismerem az érzést, én sem szeretem ezt érezni.” Beszéljünk arról, hogy mi okozhatja, mit érez és sokkal hamarabb és hatékonyabban nyugszik majd meg, mintha nem tanúsítunk megértést és biztos ami biztos még rá is kiabálunk.
Aztán eltelik néhány év, amit „nevelésnek” hívunk és elkövetkezik a kamaszkor, a „szülők vizsgája”, amikor nap mint nap belenézhetünk egy tükörbe és láthatjuk, hogy amit az elmúlt 12 évben a gyerekünknek adtunk az mennyire működik kiélezett helyzetben. Mert a helyzet kamaszkorban több mint kiélezett.
Amit addig beletöltöttünk a gyerekbe az van. Megbízhatóságból, a szabályok tiszteletben tartásából, a biztonságérzetből, a szeretetből és csak reménykedhetünk abban, hogy amikor kellenek, akkor időben bekapcsolnak.
A kamaszkor dolga, hogy a gyerek érzelmileg is elszakadjon a szüleitől. Ez pedig egyáltalán nem megy csöndesen és fájdalommentesen, és ez így van jól. Nemrég mesélte nekem egy anyuka, hogy az ő lánya most 18 éves és kimaradt nála a kamaszkor. Soha, semmi baj nem volt vele, soha egy hangos szó. Nem akartam vitatkozni vele, elkeseríteni pedig végképp nem, de nem hiszem, hogy a kamaszkor „kimaradhat” bárkinél és ne érkezne meg majd később, esetleg 30 évesen, amikor már nagyon nem lesz annak ott a helye. A kamaszkor nem egy vírus, amit vagy elkap a gyerek vagy nem….
És igen, ahogy a dackorszakban is próbálgatta a határait, de akkor még inkább azt, hogy el tud-e szaladni az óvoda bejáratáig, addig a kamaszkorban is a határait keresi. Például úgy, hogy néha elszív egy cigit vagy iszik egy felest egy buliban. Vagy nem egyet.
Kortárs közösséghez kapcsolódik, tartozni szeretne valahová, akik nem a szülei. Ha szerencséd van, akkor nem egy Marilyn Manson rajongó bandához, és megúszod valami szelídebbel.
Ha 12 éves koráig letetted a szilárd alapokat, a kapcsolatotok őszinte és szeretetteli, tudja, hogy minden körülmények között számíthat rád abban az értelemben is, hogy mindig megmondod neki, hogy ha szerinted valami nem ok, akkor bízhatsz abban, hogy a kamaszkor is a szokásos zökkenőkkel, de nagyobb hullámok nélkül zajlik le. Piros lesz a haja, nem fürdik napokig, viszont 10 órákat alszik és 3 pufók bálna egy heti ebédjét fogyasztja el vacsorára? Nem szól hozzád hetekig, és ha igen, akkor annak olyan ajtócsapkodás a vége, hogy elgondolkozol azon, nem kell-e megerősíteni a beltéri ajtókat? Szerelmi csalódás után mint egy 5 éves ovis zokogva bújik az öledbe és azért is szegről-végről te leszel a hibás?
Persze. De ez alap. 🙂