A minap néztem meg a Netflixen az egyik, Coben által írt sorozatot, ami Lengyelországban játszódik és a gimisek meglehetősen bonyolult, bűnökkel, csalásokkal, gyilkosságokkal teli világát mutatja be. Tudom, hogy ez egy fikció és természetesen nem általánosítunk, de – nem spoilerezve – a történet egy pontján komolyan növelte a gyerek életben maradási esélyeit az, hogy a szülei egyébként teljesen illegális módon kémprogramot telepítettek a telefonjára.
Igen, tudom, hogy ha ez most egy poszt lenne a Facebookon, akkor máris özönlenének a pro és kontra kommentek arról, hogy ki mit gondol és “hű micsoda szentségtörés a gyerek személyes terének megsértése” egészen addig, hogy „naná, hogy megfigyelem minden pillanatban ebben a rémes világban. Nem tudja valaki, hogy lehet chipet ültetni a bőr alá?”.
Technikailag mindez már lehetséges, úgyhogy tényleg csak a józan ész és a jogszabályok állíthatják meg azt, hogy mindent megfigyeljünk a gyerekünkről.
Hozzám leginkább az a megközelítés áll a legközelebb, ami felteszi a kérdést, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy a Google, a Meta és a hozzájuk hasonló hatalmas, online térben működő cégek mindent tudnak a gyerekemről, de ha én akarom róla UGYANAZOKAT az adatokat megtudni, akkor én vagyok a gonosz anyuka, aki korlátozza a gyermeke személyes terét, aki durván behatol oda és mindenféle titkos adatokat akar onnan kinyerni.
Én….a gonosz anyuka….miközben a helymeghatározás funkció miatt fenti cégek pontosan tudják, hogy merre jár a gyerekem, a kártyaadatok miatt azt is, hogy mit rendelt ebédre vagy hol, miért fizetett és ha applikációval utazott akkor még azt is, hogy milyen útvonalon jutott oda. Hogy a személyes beszélgetésébe nem látnak bele? Rossz hírem van ezzel kapcsolatban. A keresőszavakra épülő világunkban túl értékes információt tartalmaznak rólunk a leírt szövegeink ahhoz, hogy lemondjanak ezek monitorozásáról.
Szóval ennek fényében….ha egy szülő azt érzi, hogy valami baj van, hogy valami megváltozott, valami olyan hatás érte a gyereket, amire reagálni kellene szülőként is, akkor hogyan járjon el helyesen? Írjon Zuckerberg úrnak, hogy tegye meg, hogy mint a kiskorú gyerek törvényes képviselőjének kiszolgáltatja azokat az adatokat, amiket begyűjtött a gyerekedről, mert te azokhoz nem férhetsz hozzá….? Ugye, hogy teljesen abszurd a helyzet?
Nem is olyan régen történt meg az egyik barátnőmmel, hogy a 14 éves lánya titkolózni kezdett, ami természetesen ebben az életkorban nemhogy előfordul, de tulajdonképpen elvárás is. Egyébként nagyon jó a kapcsolatuk, így ha lehet még jobban megijedt, hogy milyen olyan dolog történhet vele a digitális térben, amit nem akar vele megosztani. Feltette nekem a kérdést, hogy vajon belenézhet a gyereke telefonjába? Hiszen minden ízében tiltakozik az ellen, hogy például a párja telefonjába belenézzen vagy utána kutasson. Ez utóbbit teljesen értem, de ez a két dolog, bár felszínesen úgy látszik, de valójában egyáltalán nem hasonlít egymáshoz. Utóbbi esetben ugyanis felnőtt emberről, felnőtt ember cselekedeteiről van szó, nem pedig egy, a világból lényegesen kevesebbet látott gyerekéről, aki ráadásul még csak általános iskolás és ha még ez sem lenne elég, akkor ránk, felnőttekre van bízva az élete. Azt javasoltam neki, hogy próbáljon beszélni vele még egyszer, puhatolózni, hogy magától elmondja-e, hogy mi az, ami történik, tud-e a szülő segíteni és ha nem megy, akkor hallgasson a híres anyai ösztönre. Ha veszélyt szimatol, akkor minden áron meg fogja védeni a kicsinyét. Nézze a másik oldalról a kérdést…ha történik valami visszafordíthatatlan, akkor is azt fogja gondolni, hogy milyen szuperhero volt, hogy meghagyta a gyerek személyes terét és nem firtatta a titkait?
Itt a cikk végén elárulom: egy Insta algoritmus alapján „Sugadady” jelentkezett a kislánynál, amit eleinte annyira szégyellt és nem is nagyon tudott hova tenni, hogy nem mondta el a szüleinek. Aztán szerencsére – biztos megint a női megérzés – az édesanyja konkrétan erre kérdezett rá, így már kibukott belőle és mindent meg tudtak beszélni erről a fajta zaklatásról is. Fel se tegyük a kérdést….”Mi lett volna, ha….?”