Tavaly nyáron feküdtünk egy kis balatoni strandon a barátnőm akkor 13 éves lányával, aki arról mesélt nekem, hogy neki valójában nincs apukája és anyukája. Ami azért is volt egészen elképesztő, mert kb. 20 éve ismerem mind a kettőt és biztosan állíthatom, hogy nagyon is vannak. Erre egyébként az ő figyelmét is felhívtam. „Igen,de ők sosem viselkedtek velem úgy, mint te a fiaddal. Inkább a haverjaim voltak mindig és szülőként inkább a nagymama és a nagypapa működtek.”
Aztán hosszan beszélgettünk arról, hogy mit is ért ezalatt. Leginkább a biztonságot, a határok, a biztonságos határok ki nem jelölését és azt, hogy nagyon sok olyan területre engedték be kicsi gyerekként, olyan dolgokat osztottak meg vele, amire nem, hogy semmi szükség nem volt, de a fejlődése szempontjából még kárt is okozott.
A határok kijelölése minden gyerek számára nagyon fontos. Persze a barátaink számára is jelölünk ki határokat, de az azért egészen más, mint amiket a gyerekeink számára. Ráadásul az ezzel járó felelősség is sokkal kisebb.
Sokszor hallani társaságban, hogy „ó mi a lányommal vagy a fiammal jó barátok vagyunk” vagy „inkább haverok vagyunk mint apa-fia kapcsolat”. Akik ezeket mondják, általában úgy is gondolják, hogy ez értékes kapcsolat, jó hozzáállás. Persze nem baj, ha egy apa a haverja is a gyermekének, de itt mindenképp az is-en van a hangsúly.
A gyerekeknek szükségük van a határok kijelölésére, a biztonságra, az útmutatásra, a bizalmi kapcsolatra, de ez nem két haver közötti bizalmi kapcsolat. Sokan összetévesztik a „jó fej szülőséget” azzal, hogy kezeljük a gyereket barátként. Pedig ez a két dolog korántsem jelenti ugyanazt.
A barátom általában valamilyen kortárs kapcsolat, és bármilyen szoros is, nem lehet összehasonlítani egy szülő-gyerek kapcsolattal. Annál inkább nem, mert ez utóbbiban felelősek vagyunk a gyerekekért, azért, hogy milyen felnőtt válik majd belőlük, amíg ugyanez egy mégoly fontos barátról sem mondható el.
„Mi mindent megosztunk egymással a lányommal. Mi mindent meg tudunk beszélni a fiammal.” Ismerősek ezek a mondatok? Egy szempontból érthető és fontos is, hogy őszinte, bizalmi kapcsolat alakuljon ki szülő és gyerek között, más szempontból viszont nem terhelhető egy arra éretlen gyerek lelke olyan problémákkal, amire nem érett. Vannak édesanyák, akik az éppen aktuális szerelmi, párkapcsolati életüket, problémáikat osztják meg a lányaikkal, kérnek tőlük tanácsot, miközben egy 10-12 éves gyerek lelke nem képes ezzel foglalkozni. Biztonságra, szeretetre, odaadásra vágyik és egyáltalán nem arra, hogy a szülei párkapcsolati vagy egzisztenciális problémáit hallgassa.
Kicsit mindig azt gondoltam, hogy az ilyen típusú szülő-gyerek kapcsolat a szülő magányáról szól. Nem vagyok pszichológus és biztos minden kapcsolat más és más, de általában önmagukkal kezdeni ne tudó apukák és anyukák esetében láttam, hogy a gyerekkel akarják pótolni a saját életükben bekövetkezett ürességet, de úgy, hogy nem anyaként vagy apaként funkcionálnak, hanem a saját gyerekük „jó fej” haverjai lesznek. Ez kívülről jól nézhet ki, de a gyerekeknek nem jó fej haverokra van szükségük a szüleik személyében, hanem jó fej szülőkre.
És ez bizony egészen más. Kétségkívül nehezebb, de sokkal izgalmasabb vállalkozás.