Zsebzsuzsi újabb írásához öntsetek magatoknak egy forró teát vagy vegyetek egy forró fürdőt és merüljetek el velünk egy furcsán szerelmes nő történetében.
Egészen elképesztő jelenség volt, ahogy ült ott a kertben hanyagul, feltett lábakkal egy hófehér ruhában, fején kalappal persze. De nem az a nagy, szalaggal átkötött kalap, amit elképzelnél neki. Dehogy! Inkább egy kis, fejére simuló, amiről biztosan tudod, hogy nem eltakar, hanem épp ellenkezőleg, kiemel. Stílusában az amerikai alkoholtilalom fülledt világát idézte. Valamiért ragaszkodott ahhoz a kalaphoz. A hátát lazán nekivetette a nyugágynak. Dohányzott. Nem úgy, mint azok, akik tényleg dohányoznak, hanem úgy, mint azok, akik megadják azt a tisztességet a cigarettának, hogy a szájukba veszik. Lassan, nagyon lassan eregette a füstöt, mintha a fújás sebességének ugyanolyan különös jelentősége lenne, mint annak, hogy a lábai milyen szögben vannak behajlítva. Így utólag visszagondolva biztosan volt is. Meghatározhatatlan korú nőiességként pihent abban a lila virágokkal borított ágyban. Valahol 30 és 50 közöttire saccolnám, de ha a végén kiderült volna, hogy 67, azon sem lepődöm meg. Lassan emelte a koktélt, és úgy vette a szájába a szívószálat, ahogy arra csak érzéki szájak képesek. Olyan szája volt, ami akkor is egy történetet mesélt, ha csak egy szívószálat érintett. Vodka martini mindig, egy csipetnyi lime-al. Így szerette, és Mihály tudta ezt, ahogy minden mást is tudott róla. Majdnem mindent. Első látásra beleszeretett. Akkor is így ült egy késő májusi szálloda kertjében és a fürdőzőket nézte. Kedvenc időtöltéseinek egyike volt, hogy történeteket talált ki róluk. Ki kinek a szeretője, barátja, felesége, férje, gyereke vagy unokája. Aztán az arra érdemes karaktereket beletette egy elképzelt történetbe, amelyben hol gyilkosok, hol áldozatok, hol szeretők, hol megcsalt férjek lettek. Egy szerdai napon gondolkodott el a szerető szó jelentésén. Szerda volt ugyanis a gondolkodó napja. A második nagy szerelmének elvesztése után találta ki a gondolkodó napot, így vészelte át, hogy teljesen becsavarodjon a saját világába, és éjjel-nappal csak a saját elárult nyomorúságán merengjen.
Akkor határozta el, hogy csak szerdán gondolkodik az élet dolgain, a saját élete értelmén, a szerelmein és azok hiábavalóságán, de más napokon nem. Más napokon élni fog. Imádott élni. Olyan erővel élt, ahogy csak kevesen. Úgy ölelt, úgy itta a kávét és úgy olvasta a sorokat kedvenc könyveiből, hogy közben minden mozdulatából áradt a napsütés. Az emberek szerettek vele lenni, sokszor emlegették úgy, mint akit fel kellene írni receptre.
A szeretőn gondolkozott szerdán. Hogy miért hívjuk így. Két ember, akik szeretik egymást. Szeretői egymásnak. Vajon lehet valaki valakinek a szeretője, ha közben a felesége is? Milyen erővel mondjuk ki ezt a szót, mennyi titok, mennyi cinkos összekacsintás, mennyi féktelen vágy az, amit mögé gondolunk, és mennyivel erősebb érzelmek és vágyak vannak benne, mint a szerelemben. Mihály a szerelme volt, de igazán sohasem lett a szeretője. Persze volt, hogy vadul egymásnak estek egy-egy forró nyári éjszakán, amikor a félig-meddig meztelen testek látványa önmagában is beindította a vágyaikat, és ha ehhez még hozzávesszük a szokásos vodka-martini keveréket és azt, hogy soha nem hordott bugyit a vékony nyári szoknyák alatt…..arra a kis időre szeretőkké váltak. De valahogy Mihállyal sohasem tudta megélni azt a fajta fülledt érzékiséget, ami csak egy-két volt szerelemmel, vagy szeretővel vált valósággá. Csak ő tudta, hogy ilyenkor mindig pávának képzelte magát. Egy hatalmas, csodálatos, nagy pávának, aki a mámoros élvezet pillanatában kitárja a tollait, hogy hirdesse, milyen gyönyörű.
Boldognak látszott, de mintha mindig várt volna valamire. Az egész lénye, a rezgései tele voltak várakozással. Szinte természetes mozdulatává vált, hogy ránézzen a kapura, hátha kinyílik hátha bejön rajta valaki. Mihály jött. Szerette őt és minden férfierejével óvta. Ő azonban tudta, hogy micsoda különbség az, ha ő szeret. Mekkora erő, mekkora hit, milyen kivételes állapot. Mihály által szeretve lenni a csendes nyugalom, a béke, a hosszú élet, és az örök csendes magányosság. Szeretni úgy, ahogy csak ő tudott, maga az élet. Szeretni valakit feltétel nélkül, bármi áron. Kockára tenni mindent egy ölelésért. Az valami, amit csak azok tudnak, akik a szerelmük szeretői.
xxxx
Ahogy ült ott a furcsa, mindenképpen valamilyen kalapjában, sohasem fogom elfelejteni. Mosolygott rám, és megkérdezte, nem akarok-e egy koktélt, Misi csinál nekünk. Misi majd süt egy kis húst is, ha van kedvem maradni vacsorára. Nyugodtnak látszott. Hosszú este volt, éjfél körül mentem haza, Mihány már rég aludt, ő pedig azt mondta marad még egy kicsit a nyugágyban, hogy kitisztuljon a feje.
Reggel találtak rá. Egy ronggyá olvasott levél volt a kezében. Valami férfi írta. Hogy még mindig ő, és csak ő, és soha senki sem lesz, aki a nyomába érhet, és örökké boldogtalan lesz már, de el kell vennie most valakit feleségül, mert ugye jön a gyerek, de nem akarta, de jön és csak őt és mindig, és örökre boldogtalan, és akarta, hogy tőle tudja meg.
Állítólag nem is volt sok altató a pohárban. Éppen csak egy picivel több, mint ami lehetett volna. Talán véletlen. Akár. Elegánsan. Mindenesetre mikor rátaláltak a kalap már nem volt a fején.