A közvélekedés szerint az teljesen rendben van, hogy a testvérek rendszeresen verik egymást. Ami persze annak, akinek egy gyereke van teljesen értelmezhetetlen. Mi az, hogy egymással verekedhetnek a gyerekek, egyébként pedig minden más területen arra neveljük őket, hogy nem verekedéssel, erőszakkal kell megoldani a konfliktusokat. A tesódat verheted másokat nem? Fura tanítás ez lássuk be. Nyilván vannak olyan családok, ahol a testvérek közötti agresszió sem megengedett, de azért a számok mégis azt mutatják, hogy sokkal hamarabb engedik meg a „fiúknak”, hogy így intézzék el egymás között a konfliktusaikat, mintha a másik ember gyerekéről lenne szó.
Nekem ez furcsa, akárhányszor is gondolok bele. Persze ez a jelenség leginkább akkor jellemző, ha fiútestvérek vannak a családban. A lánytestvért természetesen óvni kell, nem szabad megütni vagy bármilyen erőszakos formában reagálni a vele való konfliktusra. A fiúkkal valahogy mégis más.
Különbséget kell azonban tenni az erőszak és a bántalmazás között. Tévedés ne essék egyik sem szuper dolog, de a kettő nem azonos, ezért érdemes külön is beszélni róluk. Az erőszak az, ami a leggyakrabban fordul elő: a tipikus testvérharc, amikor egy-egy konfliktus verekedésbe torkollik, a bántalmazás azonban az, amikor az egyik gyerek testileg, lelkileg, szexuálisan bántalmazza a testvérét.
Jonathan Caspi amerikai pszichológus „Sibling agression” című híres könyve foglalkozik ezzel a jelenséggel és annak fontosságával, hogy ezt a kérdést ne söpörjük be a szőnyeg alá.
„Jó, a gyerekek néha összekapnak, de mi is pont így voltunk a nővéremmel és ma is milyen jóban vagyunk.” „A testvérek már csak ilyenek.” Ugye milyen gyakran hallani ezeket a mondatokat? Pedig milyen sokan vannak olyanok, akik csak felnőttként értik meg, – ha egyáltalán valaha megértik – hogy életük vagy a párkapcsolati kudarcok hátterében nem más áll, mint a gyerekként elszenvedett, a testvérétől származó erőszak vagy bántalmazás.
Emiatt nem képes helyesen dekódolni az erőszakos közeledéseket, ezek miatt is gondolhatja akár, hogy egy párkapcsolatba egy kis verbális vagy akár testi erőszak még belefér, hiszen ő maga is úgy nőtt fel például, hogy a testvére bántalmazta és nézzenek oda, a mai napig tartják a kapcsolatot.
Caspi 4 fokozatot különböztet meg a testvérek közötti harcban a versengéstől a bántalmazásig. A versengés még lehet akár motiváló is a testvérek számára, hogy a másiknál jobbá, ügyesebbé, gyorsabbá, erősebbé váljanak. Ehhez azonban nagyon bölcs és odafigyelő szülőnek kell lenni, hiszen az inspiráló közeg pillanatok alatt fordulhat át bántássá, a másik gyermek önbecsülését pusztító jelenséggé. Meg kell tudni értetni a gyerekekkel, hogy van aki ebben jó, van aki abban, és mi mind örülünk a másik sikerének. Lehet versengeni – ki-ki a maga területén, – de ez nem jelentheti a másik teljesítményének lenézését, a kudarca miatti megszégyenítést.
Természetesen nem arról van szó, hogy a családokban nem lehetnek konfliktusok és a testvéreknek mindenben egyet kell érteniük. Őszintén szólva elég nagy butaság lenne ezt bárkitől is elvárni. Az azonban rendkívül fontos, hogy ebben az esetben is működnie kell annak az elvnek, hogy a gyerekek és a szülők viszont felnőttek. Így egy konfliktus esetén nem hagyhatják magukra a gyerekeket azzal, hogy „majd lejátszák egymás között”, hiszen ők nem kiskutyák, hanem emberek. Szükségük van következetes szülői útmutatásokra, arra, hogy a felnőttek igazságot tegyenek és elvárják, hogy a gyerekek az ő döntéseiknek megfelelően cselekedjenek ilyen típusú konfliktusok esetén.
Ez jelent majd biztonságot, a szülőre való támaszkodás biztonságát.