Hangzott el ez a mondat tegnap késő délután egy baráti társaságban, ahol vendégeskedtünk. Tulajdonképpen meg is értettem azt, aki mondta, hiszen elképesztően nyomasztó, fájdalmas, szívszorító látni, hogy mi történik tőlünk néhány száz kilométerre. Anyák, gyermekek, fiatal és idős fiúk és férfiak halnak meg a hazájukért egy olyan háborúban, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Ha már itt tartunk szerintem egyetlen háborúnak sem lenne szabad megtörténnie, persze tudom, hogy ez nem felnőttes gondolkodás.
De nem „kapcsolhatjuk ki”, legfeljebb a tv-t kapcsolhatjuk el. Nem mondhatjuk azt, hogy ha Columbot nézzük, akkor a háború megszűnik és nem követel több véráldozatot. Ez lenne csak az igazán gyerekes viselkedés! Tudjátok, mi az a játék, a „Kukucs!”, amit biztosan minden gyerek játszik legalább egyszer életében. Eltakarjuk a szemünket és már nem is vagyunk ott. Mi nem látunk, tehát minket sem látnak. Aztán ha elveszem a kezem, akkor megint ott vagyok és látszom. Kukucs!
Ma este, a kijevi bunkerekben, metróaluljárókban ebben a nagy hidegben is biztosan játszanak „Kukucs”-ot a gyerekekkel az édesanyák, nagymamák azért, hogy elhitessék velük, minden rendben. „Látod, hiszen játszunk! Nevetünk!” Most azt játsszuk, hogy elbújunk az orosz tankok és lövedékek elöl!
Nagyon sok szülő, gyermek retteg most az életéért, a testi épségéért a határon túl, de a határhoz közeli területeken is. Nagyon közel jött a háború. Számtalan írás jelent meg a közösségi médiában arról, hogyan kommunikáljunk a gyerekekkel az eseményekkel kapcsolatban. Mit tegyünk és mit ne tegyünk? A kulcs itt is mint mindig, hogy mennyire ismered a gyereked és milyen életkorban van. Mindig ennek megfelelően adagold az információt! Persze könnyű ezt mondani, ha a kistinédzsered fent van a közösségi médián, a Tik-Tokon vagy az Instán még hamarabb is értesül mindenről, mint te. Ha a Twitteren követi az ukrán miniszterelnököt akkor pláne. Az ő esetükben érdemes minden kérdésére kimerítően válaszolni, ha komolyabban érdekli a konfliktus akkor akár történelmi összefüggésbe is helyezni. A nagyobb gyerekekkel részt vehettek a gyűjtésekben, a konkrét segítségnyújtás lehetőségét is megbeszélhetitek. Ami nagyon fontos, hogy mindig törekedni kell arra, hogy megnyugtassuk a gyerekeket, biztosítsuk arról, hogy ő és a szerettei biztonságban vannak és biztonságban is lesznek. Nem szabad őket azzal riogatni, hogy mi lesz ekkor vagy akkor és ebben vagy abban az esetben. Ez hatványozottan igaz a kicsikre, akik esetében rendkívül fontos, hogy ne nézzék a tévét és a szülők se felejtsék a hírcsatornán. Ha a kisebbek kérdeznek, mert akár az óvodában, akár az iskolában eljutnak hozzá töredék-hírek, akkor válaszoljuk meg az életkoruknak megfelelően, de semmiképp se menjünk bele hosszas fejtegetésekbe. Ha olyan helyzettel találkozik, amit ért vagy elbizonytalanodik, akkor érdemes valamilyen, az életéből vett, korábban átélt eseménnyel összehasonlítani. „Az óvónéninek hiányzik a családja, akik most messze élnek tőle, ezért szomorú, de tudod ez olyan, mint amikor elutaztam két napra arra a konferenciára, és neked is hiányoztam. Aztán megérkeztem és nagyon megörültünk egymásnak. Öleld meg az óvónénit holnap, segíts neki a terítésnél! Biztos nagyon jól fog esni neki.”
Gondoljunk csak bele! Ezek a gyerekek már két éve a pandémia árnyékában nőnek és töltik a mindennapjaikat. Zoom órák, érintés nélküli játszóterezések, maszkban kommunikáló felnőttek és gyerekek. A mosolyokat – még ha vannak is – eltakarják a maszkok. És erre az állapotra megérkezett a háború annak minden borzalmával.
Most kell nagyon odafigyelnünk egymásra. Odafordulni a másik ember felé és megkérdezni: Mit segíthetek? Ne feledjük: Minden gyerek utánzással tanul. Most megtanulhatja tőlünk, felnőttektől, hogy mi az az emberség, együttérzés, segítségnyújtás. A félelem helyett ez is lehet, ami ebből a borzalmas helyzetből örökségül marad neki.