Ha felnőtt vagy és képzeletbeli baráttal cseverészel, akkor valószínű, hogy előbb-utóbb gyógykezelésre küldenek és talán nem is indokolatlanul. A gyerekekkel azonban egészen más a helyzet. Az óvodások, de sokszor még a kisiskolások is képzeletbeli barátokkal társalognak, képzelt lényekkel hadakoznak és királylányként hagyják, hogy elnyerje a kezüket a herceg. Ez teljesen normális, természetes jelenség és a gyermek képzelőerőjéről tanúskodik. Sokszor ezek a szerepjátékok abban is segítik az ovist, hogy olyan helyzeteket dolgozzon fel, amelyeket egyébként nem tudna. Ki ne látott volna olyan helyzetet, amikor az oviból hazatérő kislány vagy kisfiú a plüss játékait megszemélyesítve eljátssza esetleg azt a helyzetet, amit az óvodában nem tudott megoldani, nem tudott feldolgozni. Otthon azonban a játékok segítségével fel tudja oldani a benne lévő feszültséget. Egyébként ezt vagy ehhez nagyon hasonló technikát alkalmaznak a gyermekpszichológusok is, amikor információt szeretnének szerezni a gyerek lelki egészségéről, állapotáról és nem kérdezhető meg olyan egyenesen, mint egy felnőtt.
Valójában a képzeletbeli barát is abban segít, hogy a gyerekek számára ismeretlen helyzetben mellette legyen és a gyermeki képzeletet használva a számára még érthetetlen helyzeteket, szituációkat kiegészítse olyan lehetséges információkkal, amelyet a gyerekek igaznak gondolnak.
„Ismerd meg önmagad!” A hagyomány szerint a delphoi jósda felirata is arról tanúskodott, hogy ez a legfontosabb küldetésünk. A jövőt kutatva valójában a bensőnkben kellene kutatni, mert ott van a válasz a jövőről. Egész életünk egy nagy önismereti utazás, ami már a csecsemőkorban elkezdődik. A baba felfedezi a saját testét, hangját, a teste működését, a szükségleteit, azt, hogy a külvilág hogyan reagál arra, ha sír, ha nevet. Ez az önismeret folytatódik az óvodás korral is azzal a nehezítéssel, hogy hirtelen elképesztően sok inger éri a kicsiket, amiket nagyon nehéz mind feldolgozni. Rengeteg szó, kifejezés hangzik el, gesztus jelenik meg, amiket előtte sose hallott vagy látott. Ilyenkor bizony nagy segítség lehet egy képzeletbeli barát!
Ez a barát lehet a kedvenc plüssállata vagy egy, valamiért számára különleges autó, de az is elfordul, hogy ez a bizonyos barát láthatatlan és csemeténk úgy beszél hozzá, hogy csak ő látja, de mi felnőttek nem.
Baj van?
Tehetjük fel a kérdést ilyenkor, mert mit tagadjuk, azért az a jelenség, amikor a gyerekünk beszél valakihez, aki egyébként nincs ott, az egy nagyon riasztó látvány is tud lenni. Pedig ilyenkor nincs baj. Legalábbis akkor biztosan nincs, ha egyébként a gyerek tisztában van azzal, hogy ez a barát valójában nem létezik, csak a képzelete szüleménye. Ha az évek előrehaladtával ki is növi, teljesen normális jelenség, ha a serdülőkorban vagy nagy trauma esetén akár felnőtt korban is visszatér, hogy segítse átvészelni az éppen aktuális krízist.
Örüljünk a képzeletbeli barátnak, hiszen ilyenkor a gyermek önmagát gyógyítja. Valójában egyedül találja meg a kiutat és érzelmi krízisből vagy egy olyan helyzetből, aminek napközben nem találta meg a megoldását. Ez a barát csak az övé. Úgy válaszol, úgy segít, ahogy neki arra szüksége van. Nem tiltakozik, nem mond ellent, nem türelmetlen és nem akar rosszat.
Valljuk be, egy ilyen barátra mindannyiunknak szüksége lenne olykor-olykor!