A Föld nevűn egészen biztosan nem. Nem is érdemes itt keresni őket, mert maximum az Insta-valóságban léteznek megannyi filteres fotóval.
Onnan szoktam megítélni, hogy egy család valóságos-e, hogy mennyire beszélnek szabadon a problémáikról. Persze nem arra gondolok, hogy beesel hozzájuk egy kávéra és végig hallgathatod, hogy mennyi minden baj van náluk, inkább arra, hogy mennyire őszinték egymással a szülők és a gyerekek. Ha boldogok, akkor boldogok, ha örülnek valaminek akkor örülnek, ha bánatosak akkor bánatosak és bizony ha mérgesek, akkor mérgesek.
Ezekre az emberekre szoktam mondani, hogy életben vannak. Megélik az életet és nem titkolják el egymás elől ha valami fáj, ha valami rosszul esik vagy ha valami, mondjuk egy dicséret nagyon jókor érkezett. Tudom, hogy nem könnyű a párunknak vagy a gyerekünknek megmondani, amit gondolunk vagy amit érzünk vele kapcsolatban. Különösen akkor nem, ha az negatív, valamilyen problémával kapcsolatos. Sokan a mai napig inkább besöprik a szőnyeg alá, éldegélnek együtt anélkül, hogy ezek az igazi gondok napvilágra kerülnének, kibeszélnék és megoldanák ezeket. Így aztán sajnos egyre nő a kupac a szőnyeg alatt, míg végül valaki elbotlik benne.
Az egyik ismerősömmel beszélgettem tegnap a játszótéren, akik meglehetősen sok problémával tele élik a házasságukat úgy, hogy ő egészen biztos abban, hogy a férjének van is valakije. De soha nem beszélnek róla, a problémákról – inkább nekem beszél levegővétel nélkül 30 percig – és a gyerek előtt nagyon jól tartják magukat. Meggyőződésem, hogy ez marhaság! Már egy nagyon kicsi gyerek is a zsigereiben érzi, hogy valami nincs rendben, de egy nagyobb egészen biztosan! És mit is tanul meg ebből a helyzetből? A hazugságot, a képmutatást, a nem őszinte mozdulatokat és szavakat, amiket azok a felnőttek váltanak, akikben a leginkább bízik, akikre a leginkább támaszkodik. Ráadásul egy ilyen család élete elképesztő feszültségekkel teli még akkor is, ha a felszínen minden rendben van. Ez a feszültség, ami nem kap feloldást, hiszen a létezését sem ismerik el, megbetegíti a gyerek és felnőtt testét és lelkét egyaránt.
Tudjátok mit? Szerintem akkor már inkább egy hangos, de szeretetteli „olasz” család, ahol kimondódnak a dolgok még ha nekünk egy kicsit hangosan is.
Apropó kiabálás…Korábban már írtunk erről ITT, de ez a téma kimeríthetetlen. Igen, el kell ismerni, hogy kiabálunk néha, és a kiabálás sohasem jó. Aki kiabál az mindig vesztes, hiszen azt jelzi, hogy semmilyen más módon nem tudta megoldani a helyzetet. Persze így sem, de nem maradt más eszköze. De ha már így van, ha már muszáj az újra és újra egymást bosszantó gyerekekre odamordulni, hogy hagyják abba, akkor se maradjon ez ennyiben. Miután elcsitult a vihar magyarázzuk el, hogy a viselkedésük elfogadhatatlan, zavart másokat is az étteremben és a kiabálás sohasem megoldás, de van, amikor a felnőttek is elveszítik a fejüket. Erősítsük bennük, hogy a kiabálás szerintünk sem elfogadható, úgyhogy ezért bocs, de fordítva is elvárjuk a bocsánatkérést.
A kiabálás csapda, de szerintem ilyen keretek között néha előfordulhat. Senki sem szent. Az igazi probléma akkor van, amikor a kiabálás nem annak a gyereknek szól, hanem a munkahelyi feszültségnek, családi problémáknak vagy egyéb olyan, megoldhatatlan helyzetnek, amihez a gyereknek semmi köze. Ha ez többször előfordul, akkor érdemes átgondolni, hogy milyen segítő technika lenne számunkra hatékony a stressz levezetésére. Mert olyan stresszlevezető technikát nem ismer a pszichológia, hogy „Kiabálj a gyerekeddel és majd jobb lesz neked!” Sőt, épp ellenkezőleg…sokkal rosszabb lesz.