Ha jól meggondolom a közlekedés már onnantól felmerül egy család életében, hogy a gyerek járni kezd. Persze akkor még nem is sejtjük, hogy az a kérdés, hogy hogyan közlekedik, a felnőtt életében is megmarad. Mármint az ezen való aggódás. Mert amikor megveszi élete első autóját, vagy a másodikat, ami már sokkal gyorsabb, vagy motorozni kezd vagy csak biciklire ül…, de ha repülővel utazik valahova….Értitek ugye, hogy mire gondolok? Az utazás, a valahova, valamivel való eljutás a baba felnőtté válásának egész útján jelen van.
Kezdetben csak az a kérdés, hogy elég szorosan fogjuk-e a kezét nehogy kiszaladjon az útra. Aztán meg kell tanítani, hogy megállunk a zebra előtt, szétnézünk – merre is kell nézni és milyen sorrendben? – és csak akkor indulunk el, ha ezt biztonsággal megtehetjük vagy zöld a lámpa.
Majd elkezdődik az iskola és lassan-lassan felmerül a kérdés, hogy mikortól járhat haza egyedül. Itt aztán nagy különbségek vannak a kis, biztonságos községekben, városokban és a budapesti gyerekek között. Utóbbiban nem egyszerű ezt a kérdést megoldani különösen akkor nem, ha az iskola messze van az otthonától. A legtöbbször azért sem lehet megoldani, hogy a gyerekek egyedül járjanak haza, mert a legtöbbször iskola után nem is hazamennek, hanem valamilyen különórára ami aztán legtöbbször biztosan nem a suli mellett van. Az egyedül hazajárás leginkább felsőben kezdődik, amikor a gyerekek között már tartósabb barátságok szövődnek és együtt tudnak közlekedni akár egymáshoz, akár a közös szakkörre. Ahogy egy barátom találóan megjegyezte, és így együtt is tudnak eltévedni….Ami nálunk be is következett, de szerencsére még azelőtt hívtak a lányok, mielőtt az agglomerációban találták volna magukat.
A közlekedést megtanítani kalandos feladat annál is inkább, mert sokan autóval járnak és nekik maguknak, szülőként is tanulni kell a tömegközlekedést. Mi például a lányommal a felvételit késtük le majdnem, mert tömegközlekedéssel mentünk, meg is néztünk mindent alaposan, hogy mire kell szállni, mennyit utazunk, még jegyet is vettünk, pedig mint kiderült neki nem is kellett volna, majd a harmadik megállónál vettem észre, hogy a járat száma ugyan stimmel, csak épp az ellenkező irányba megyünk. Nem késtünk el, de be kellett látnom, hogy nem én leszek a legmegfelelőbb ember a tömegközlekedés megtanítására.
Mikor kezdjük el?
Akkor, amikor ő készen áll rá. Hogy honnan tudjuk azt, hogy készen áll? Egyrészt feltámad benne az igény, sőt ő maga mondja, hogy lesétálna egyedül a kisboltba vagy ha közel van, akkor a suliba, de emellett nekünk is észnél kell lennünk és észrevenni, hogy ez valamiféle kortárs csoport által kiváltott nyomás rajta vagy tényleg készen áll rá. Beszélgessünk sokat a témáról, de arra figyeljünk, hogy miközben felhívjuk a figyelmét a veszélyekre ne pánikoltassuk be, mert egy túlféltő szülő, aki folyton csak abban erősíti a gyereket, hogy a világ rossz és félni kell, nagyobb kárt okoz ezen a területen, mint használ. Fontos, hogy a gyerek úgy induljon el az első útjára, hogy ha izgul is, ami természetes, bízzon magában. Abban, hogy meg tudja csinálni. Ha pedig útközben elfogja a félelem, akkor legyen elég bátorsága visszafordulni és majd legközelebb újra megpróbálni.
Szerencsés esetben egy nagyobb testvér, barát, osztálytárs csatlakozhat a közlekedés megtanulásának folyamatához vagy ha előrébb jár, akkor meg is mutathatja azt, de akárhogy is lesz, arra készülj, hogy az aggódás ezzel nem csökken majd benned, hanem nő.
Egyszer egy nagyon kedves barátnőmtől, akinek már felnőtt gyereke van megkérdeztem, hogy mikor csökken majd bennem a szorongás és a féltés a gyerekem iránt. Amikor felnő?
Soha – hangzotta a válasz, amiről már tudom, hogy így van.