Egy hetet nyaraltunk a Duna mellett, a gyerek ovis társánál, ahol beleláthattam, milyen lehet ikrekkel az élet. Olyan ez, mint azok a témák, amikről sosem gondolkozunk el igazán addig, amíg a látókörünkbe nem kerülnek. Persze arról mind olvastunk már, hogy az ikergyerekeknek sajátos nyelvezete van, amit csak ők értenek, vagy arról, hogy milyen hatodik érzékkel rendelkeznek egymással kapcsolatban. Talán még a telepátia is működik közöttük. Arról azonban kevesebbet olvastam, hogy ketten egyidőben tényleg kétfelé szaladnak.
Állítólag van valami szupertitkos igazság, amit az ikergyerekes szülők között jár szájról-szájra: ha túléled az első két évet, akkor minden más is menni fog. Hááááát, nekem ezalatt az egy hét alatt úgy tűnt, hogy a szülők még mindig a túlélésre játszanak. Az ő esetükben ráadásul két egészen különböző gyerekről van szó és nemcsak azért, mert az egyik fiú, a másik pedig lány, hanem a természetük is egészen különböző. Lilike egy kis törékeny balerina, aki – természetesen – hisz az unikornisokban, míg Marci egy igazi vasgyúró, aki birkózónak készül és egyébként is biztos abban, hogy erővel mindent el lehet intézni. Az anyukájuk szerint kisebb korukban egyfelől persze nehezebb volt, mert amikor az egyik aludt azonnal ébredt a másik, és mikor épp tisztába tette Lilikét, Marci nyilván azonnal rottyantott egy hatalmasat.
Ahogy nőttek, gyorsan egyre önállóbbak lettek. Ami persze egyfelől tök jó, de az, hogy a két gyerek tökéletesen különböző az alapvetően nem változott. Marci igazi húsevő, egy valóságos raptor, Lilike már attól is elsírja magát, ha csak rágondol, hogy a kacsát megesszük. Külön kell nekik főzni és most, 6 éves korukra elérték azt is, hogy már nem is nagyon lehet őket ugyanolyan programokra vinni. Marcika nagyon ügyes a sportokban, Lilike kevésbé és nem igazán tudnak már közösen labdázni vagy focizni az udvaron, mer Marci számára Lili béna, Lili pedig utálja, hogy a labda eltalálhatja, ami lássuk be egy kis balerinának tényleg nem a legjobb opció.
Így a saját szememmel láthattam, hogy az, hogy az ikrek mennyire hasonlítanak – mármint a személyiségjegyek tekintetében – az valójában egy városi legenda. Ráadásul ők nem egypetéjű ikrek, akiknek a génállománya 100%-ban megegyezik, hanem kétpetéjűek, akik esetében ez az azonosság csupán 50%. Így lehetséges, hogy míg az egyik kedvesen mosolyog, addig a másik inkább morcosan vagy gyanakvóan tekint a világra és amíg az egyik ordítva követeli az ételt, addig a csendesebb személyiség türelmesen vár, talán cuppog kicsit, jelezve, hogy nem jönne rosszul egy kis anyatej. De mivel együtt nevelkednek, ugyanakkor csinálnak mindent, ezért náluk is kialakul például az ikernyelv és mindazok a jellemzők, amik akár az egypetéjű ikreket is jellemzik.
Míg ott voltunk náluk, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy csinálta, amikor a gyerekek kicsik voltak? Nekem egyhez felébredni, szoptatni, ellátni is emberfeletti küzdelemnek tűnt akkoriban. Kettőhöz…..elképzelhetetlen.
Elmondta, hogy az egyik legfontosabb a napirend kialakítása volt. Amikor szép lassan megismerte a babákat, és kialakulhatott egy körülbelüli rend a napban az hatalmas előrelépés volt a túlélés felé.
De ami a legérdekesebb volt nekem abban, amit ezzel kapcsolatban mondott az az volt, hogy nagyon hálás az ikreiért anyaként is. Mondtam, hogy persze, ez természetes, hiszen édesanya. De nem csak erről van szó. Azért is hálás, mert nem kellett „tökéletes anyának” látszania. Lehetett aki volt és csinálhatta úgy, ahogy tudta. Senki sem osztotta az észt, senki sem várt el tőle semmit és senki sem tudott nála jobban semmit. Hiszen ikres anyuka….
Azért hálás, mert lehetett és lehet, aki. Tévedő, esendő, elfáradó, néha síró, kétségbeeső, hús-vér anyuka. Ahogyan mindannyian.