Nézzünk egy kicsit a hiszti mélyére! Nem kezdhetjük mással a körbenézést, mint a múlton való elmerengésen. Bezzeg a mi gyerekkorunkban! Bezzeg a mi időnkben! Ha a gyerekek nem tudtak megfelelően viselkedni testi vagy lelki fenyítés hatására néhány perc múlva rend lett, elmúlt a hiszti és legfeljebb egy halkan hüppögő gyerek maradt az ebédlőasztalnál vagy épp a szobájában, ahova bezavarták. Ha még korábbra nyúlunk vissza a történelemben, akkor pedig már 7 évesen felnőttként viselkedő gyerekeket találunk, akik helyes kis ruhácskáikban illendően köszönnek, nem rohangálnak (ami egyébként az agy oxigén ellátásához rendkívül fontos) és választékosan beszélnek, ahogy azt a francia nevelőnő beléjük verte.
Hogyan jutottuk el néhány évtized alatt oda, hogy a gyerekek irányíthatatlanná válnak, a földön fekve hisztiznek a bolt közepén és a leggyakoribb szavuk az „akarom”.
Nyilván szándékosan sarkítunk, de mégis csak arról van szó, hogy valami olyan alapvetően változott meg a szülők gondolkodásában, aminek hatásai már jól láthatóak a oktatásban. A gyerekek még nyolcadikban is bekiabálnak az órán, hangoskodnak, a felnőtt, a tanár tekintélye enyhén szólva nincs a helyén. Pedig ezek a gyerekek sem úgy születtek, hogy ilyen általános iskolásokká akarnak válni. Ez ugyanis senkinek sem jó. Nem jó a pedagógusnak, mert nem tud hatékonyan tanítani és sok szempontból át kell vennie a szülői, nevelői szerepeket., Nem jó a szülőnek, mert nézheti folyton a rossz jegyeket, járhat be az iskolába magyarázkodni a magatartási problémák miatt. De ami a legfontosabb, hogy nem jó a gyereknek sem, hiszen érzi, tudja, hogy nem képes megfelelni az iskolai elvárásoknak és ettől, a „nem vagyok elég jó, nem vagyok idevaló” érzéstől szenvedni fog.
A szocializáció folyamán jelentkező probléma egy része itt kezdődik kisgyerekkorban, amikor nem tanítjuk meg a gyerekeknek az önfegyelmet, ami aztán az egész életére kihathat.
Felgyorsult világunkban a felnőttek is megszokják, hogy nekünk minden jár, minden beszerezhető. Egyes kutatások szerint a leggyakoribb keresés manapság az „azonnali szállítással”. Míg néhány éve el sem tudtuk képzelni, hogy egy, a neten megrendelt dolgot még aznap kiszállítanak, ma már magától értetődő, hogy egy nagy adagnyi élelmiszer 3 órán belül ott lehet az ajtónk előtt. Korábban nemcsak napokat, de sokszor éveket kellett várni egy komolyabb elektronikai cikkre vagy egy autóra, de sokszor egy játékra is. Ma tele vagyunk a gyerekekkel együtt impulzusvásárlással, amit a boltok alaposan ki is használnak, hiszen a kasszák mellett várakozva rengeteg olyan „kis” dolgot találunk, amire a gyerek csak rámutat: „akarom” és bőven van ideje végig hisztizni a sort. Mire fizetésre kerül a sor, a legtöbbször ott lapul a kosárban a sokadik felesleges tárgy, amit aztán soha senki sem vesz többé a kezébe. Amellett, hogy komoly lépést teszünk ezekkel a vásárlásokkal a bolygónk pusztulása felé, a gyerekünknek sem teszünk vele jót.
Jó-jó tudjuk, könnyű ezt mondani. A gyerek ott áll a boltban és toporzékol, hogy neki márpedig ez a dolog kell! Mi a fenét csináljunk ebben a helyzetben? Először is, ez a helyzet valamiért már kialakult, ami jóval korábban kezdődött és valószínűleg szorosan összefügg a szülők viselkedésével. A gyerek utánzással tanul, így ha sokszor látja azt, hogy a szülei impulzusvásárlók – ó ezt még leveszem a kasszánál az állványról – akkor ő is ezt a mintát fogja követni. Másrészt ha néhány éves korától ahhoz szokik hozzá, hogy mindig van ajándék, akkor egyrészt az ajándékozás szépsége és öröme veszíti el teljesen a jelentőségét, másrészt ha nem kap, akkor értetlenül áll majd a helyzet előtt.
Ezért az a leginkább célravezető, ha a kicsi gyerek csak ünnepnapokon kap ajándékot vagy kisebbeket akkor, ha látogatók érkeznek. Így megtanulja, hogy ne várja el az ajándékot, várni fogja az ünnepnapokat, megértve a hétköznap és az ünnep közötti különbséget (ami persze nemcsak az ajándékozásról szól), és lássuk be, egy pici gyerek amúgy is jó sok játékot kap, ha nem is tőlünk, de például a szorgos Mikulástól vagy a Fogtündértől. Ha nem árasztjuk el felesleges kacatokkal az azért is jó, mert nem érzi majd a bőség zavarát. Hányszor hallani, hogy „Unatkozik! Pedig annyi játéka van!”. Emlékeztek még az Égig érő fűben arra a kislányra, akit Ullmann Mónika játszott? A kislányra, akinek hihetetlenül menő babaszobája volt és mindig unatkozott? Talán érdemes lenne újra nézni…. a problémák alapvetően nem változtak.
Mit tegyünk tehát a boltban toporzékoló gyerekünkkel?
Mindenekelőtt engedjük el azt a kérdést, hogy mit szólnak ehhez a többiek? Ez most nem kérdés, teljesen kívül esik a feladat megoldásán. Ha erre fókuszálunk, akkor megvesszük a gyereknek, amit akar és azonnal megtanítjuk vele, hogy egy végtelenül hatékony módszert talált arra, hogy az legyen, amit akar. Ebben az esetben a megoldás nem lehet más, mint hogy kimozdítjuk a gyereket abból a helyzetből, amibe belenavigálta magát.
Nagyon fontos a következetesség!
Mondjuk el neki, hogy nincs szükségünk arra, amit kinézett magának, és ha gondolja, akkor felírjuk majd a Mikulásnak küldendő listára, de most azonnal nem fogja megkapni. Ha ezt nem érti meg, akkor kimegyünk a boltból, mert itt zavarjuk a vásárlókat és azt a sok mindent sem fogjuk megvenni, ami a kosárban van. És ehhez a kijelentéshez mindenképpen tartani kell magunkat. A nem az nem. Ha onnan visszafordul a szülő, akkor a gyerek nemcsak azt tanulja meg, hogy a szülő manipulálható, hanem azt is, hogy nem szavahihető. Mond valamit, de csak puszta fenyegetés, amit nem vált valóra.
Ne fenyegesd, hanem csináld! Ha a kérés, a magyarázat és az ölelés ellenére tovább folyik a hiszti, akkor sajnos nincs más választásunk, mint hogy ölbe vesszük és kimegyünk vele a boltból. Igen….sajnos ott hagyva a kosarat és mindent, amit meg kellett volna vásárolnunk. Az egyik, a nagyobb probléma most felülírta a kisebbet. Lehet, hogy nem lesz otthon ebéd, vagy nem az, amit elterveztünk, de ha engedünk a gyereknek, akkor ez a jelenet újra és újra megismétlődik.
Mivel ez a téma kimeríthetetlen, folytatjuk!