Emlékeztek még Keira Knightley kijelentésére, aki arról beszélt, hogy a gyerekeknek nem mutatják meg a Csipkerózsikát vagy a Kis hableányt, mert olyan hamis képet alakítanak ki a lányokban ezek a mesék, amik aztán károsan befolyásolják a későbbi párkapcsolatukat. Mi van??? Tehetnénk fel a kérdést…már a mesékkel is baj van? Nem elég, hogy a gyerekek nagy része 10 éves koráig egyetlen könyvet sem olvas el, a videónézéstől videónézésig él, vagy a számítógépes játékok keretezik a mindennapjait és akkor tényleg még a mesékkel is baj van?
A válasz megtalálása szerintem nem is olyan könnyű erre a kérdésre. Egyfelől valóban alaposan meghaladta az idő azokat a hercegnő ábrázolásokat, ahol a fiatal lány csak vár, vár, kb. pont 100 évet arra, hogy a herceg – jegyzem meg akit soha életében nem látott előtte – egyetlen csókjával életre keltse. Vagy ott van a kis hableány története, amit megjegyzem én soha nem szerettem és ezért aztán el is kerülte a lányomat és csak sokkal később, kamaszként nézte csak meg egy délutáni lustálkodás alkalmával. Fel is tette a kérdést, hogy „Anya, ez a lány most tényleg odaadja a hangját azért, hogy egy pasival legyen?” És igen….valami ilyesmi a baj ezekkel a mesékkel. Hamis képet festenek a párkapcsolatról, magáról a szerelemről is, és sajnos hatásuk van arra, hogy a lányokban milyen kép alakul ki arról, mi is az az érzelem, amit mindnyájan keresünk egész életünkben és ki lesz érdemes rá. A herceg fehér lovon? Ha már itt tartunk, akkor megszámlálhatatlan amerikai film bűne lehet ennek kialakítása élén a Pretty woman-el. És azt ugye imádjuk, hölgyeim?
Talán ebből is látszik, hogy a probléma rendkívül összetett és nem fehér vagy fekete, ahogyan általában szeretjük leegyszerűsíteni a világot. Szerencsére azonban tudjuk, hogy a gyerekek a mesét meseként élik meg és csak szélsőséges esetekben mossák össze azt a valósággal.
Mint mindig, ebben az esetben is a beszélgetés a megoldás szerintem. Kérdezhessen és válaszoljunk neki. Lehetőleg ne olyan mondatokkal „Ne ilyen aztán az életben nincs. Ott minden férfi gazember.” amikkel éppen ellenkezőleg, egy életre elvesszük a kedvét minden szerelmi kapcsolattól. Inkább egy-egy mese megnézése után mondjunk el egy valós történetet az apukájával való randizásról vagy olyan életszerű, szeretetteli, de mégsem túlromantizált képpel, amiből azonnal látja a különbséget mese és valóság között.
Egy ovis számára egészen mást jelent a szerelem mint egy kamasz, pláne egy felnőtt számára. Gondoljunk csak a svéd gyerekversekre, amikben a szerelem legbiztosabb megnyilvánulása, ha egy fiú minden lányra rávág a törölközővel usziból jövet, kivéve egyre. Ezeket is figyelembe kell vennünk akkor, amikor a gyermekünkkel a szerelemről beszélgetünk. Ezeknek a beszélgetéseknek azért is van kiemelt jelentősége, mert ma már számos kutatás felhívja a figyelmet arra, hogy az érzelmi intelligencia legalább olyan fontos, ha sok esetben nem fontosabb, mint az értelmi intelligencia. Az érzelmek azonosítása és az azokról való beszéd fejleszti ezt a képességet is.
A Disney mesék legnagyobb problémáját én nem is a szerelem hamis ábrázolásában látom, hiszen azt megteszi több millió egyéb film is, hanem inkább azt az idealizált lány-képet, amit sugároz és aminek sok-sok lány meg akar felelni. A tökéletesen szép, ápolt, vékony, mindig vidám hercegnő, akin minden ruha – még az üvegcipellő is – tökéletesen áll. Persze lehet erre is azt mondani, hogy mese és a gyerek így értelmezi majd, de furcsa módon ez nem olyan egyszerű. Szerintem ezek a korai szépségideál minták úgy beivódnak a gyerekekbe, hogy amikor elkezdődik a küzdelem önmaguk elfogadásáért, akkor nehezebb az út, ha Disney-hercegnőkkel van kikövezve. Bocs a képzavarért, de ebben az esetben látom is ezt magam előtt.
De – az igazság jegyében – zárjuk egy olyan hercegnővel ezt a gondolatot, akitől nincs miért féltenünk a lány gyerekeket. Aki sem nem szép, sem nem vicces, sem nem csendes, sem nem kedves, viszont békát fúj lufivá és néha szellent is ha kell.
Hajrá Fiona!