Az tulajdonképpen evidencia, hogy Magyarország a 9 millió virológus, fociedző és mostanában már történész országa is. De hogy a gyerekneveléshez is mindenki ért az egészen bámulatos!
A vicces az egészben az, hogy a gyereknevelés valóban az a terület, amihez tényleg lehetne érteni, hiszen számos nagyon hasznos szakkönyv, cikk, videó férhető hozzá, amiből széleskörű ismeretet szerezhetünk erről a területről. Persze az életnél nincs jobb tanítómester, de azért az sem árt, ha néha utánanézünk a „miért-eknek”. A kedvencem az a mondás, ami nem tudom pontosan hogy van szó szerint, de a lényege az, hogy mindenki ért a gyerekneveléshez, de legfőképpen azok, akiknek nincs.
Néhány nappal ezelőtt értek véget a felvételik azzal az utolsó felvonással, hogy közel két hónap elteltével a fiatalok végre megtudták, hogy sikerült-e az, amiért annyit dolgoztak. Volt akiknek igen, és természetesen olyanok is vannak, akiknek éppen az írásbeli napján elképesztő gyomorgörcsük, menstruációs fájdalmuk vagy épp lelki fájdalmuk volt és ez nagyjából meg is pecsételte a sorsukat. Az egész elképesztően hangzik és aki átélte már ezt a folyamatot az tudja, hogy a felvételi eljárásnak nem sok köze van annak a megméréséhez, hogy a gyerek képességei alkalmassá teszik-e majd arra, hogy az életben boldoguljon. Ma már elég biztosan tudjuk, hogy a kooperációs készség, a problémamegoldás és kreativitás mind azok a képességek, amikre leginkább szükség van egy munka magas színvonalú elvégzéséhez. Ezekről például semmilyen módon nem kell számot adnia egy 14 évesnek a felvételin.
De hagyjuk is a 14 éveseket és azokat a szülőket, akik eddig elirányítgatták a gyerekük hajóját és kezdjük az elején, amikor még ködös elképzelésünk van arról, hogy biorépa farmot fogunk üzemeltetni és a tökéletes babánknak csak a saját, ellenőrzött termékünkből adunk majd kizárólag tápláló, vitaminban gazdag ételeket. Aztán megszületik a kis síró terrorista és hamar ráébredünk, hogy minden mezőgazdasági ismeretünk ellenére se fog menni minden, amit elterveztünk és egy 5 napig tartó síró maraton végig asszisztálása után már akkor is nagyon boldogok leszünk, ha egy bébiételt ki tudunk nyitni, nemhogy biorépát turmixolni harmatvízzel.
Minél nagyobb egy gyerek annál többször hangzik el a mondat a szánkból: „Ezt tényleg csak az hiszi el, aki átélte…” Az anyaság biztosan ez a terep. Elképzelnek valamit azok a szakértők, akiknek nincs, ezt lehetőség szerint el is mondják, le is írják számtalanszor, majd amikor a valóságban velünk megtörténik, akkor csak nézünk mint a moziban, hogy „Bocsi, bocsi, de mintha nem pont ezt ígérték volna egyébként gyereket nem nevelő barátaink.”
Az én gyerekem majd nem néz tévét, csak szuper ételeket eszik, már 5 évesen olvasni fog, minden felnőttnek előre köszön, beköti a cipőjét és 6 évesen egyedül öltözik na és persze mindig csendben üldögél az étteremben, amíg megérkezik az étel.
Ezzel az elképzeléssel csak az a baj, hogy ha aztán nem lesz így – és nem lesz így – akkor egyrészt nagy teljesítménykényszert pakolunk rá a gyerekre, aki szorongó és frusztrált lesz, mert nem tud majd megfelelni a magas elvárásoknak, másrészt a szülők maguk lesznek végtelenül csalódottak a saját teljesítményüket illetően, hiszen nem sikerül elérni azt a gyerekükkel kapcsolatban, amit kitűztek maguk elé. Ez különösen azoknál az embereknél jellemző, akik maguk is komoly, vezető beosztást töltenek be valahol vagy épp sikeres írók, művészek, a saját területükön kiemelkedőt alkottak és számukra magától értetődő, hogy a gyerekük esetében is ez lesz a helyzet. Pedig ez korántsem törvényszerű.
Egy dolog biztos szerintem. Hogy senki sem véletlenül kapja a saját gyerekét. Nagy, közös tanulás ez az út, amin ha szülőként jól figyelünk, azon kaphatjuk rajta magunkat, hogy van, hogy tanítóból tanulók leszünk az út egy-egy szakaszán.