Egy februári napon végleg megváltozott a világ körülöttünk. Kitört a háború a közvetlen szomszédunkban. Gyerekek, nők és férfiak halnak meg, házak dőlnek össze, városokat tesznek a földdel egyenlővé. Rettenetes, embertelen időket élünk. Sok millió ember volt kénytelen egyik napról a másikra egy kis bőrönddel elmenekülni az otthonából és hátra hagyni mindent, amit eddigi életében összerakott. Az otthonát. Lehetett otthon gazdag vagy szegény, most egyaránt menekültté vált. Százezrével érkeznek rászorulók Magyarországra, akiknek milliók gyűjtenek itthon pénzt, meleg takarókat, tartós élelmiszert, tisztálkodási szereket és mindent, ami a babaápoláshoz szükséges. Már az első baba is megszületett, aki a pocakban még Ukrajnából indult. Gondoljunk csak bele milyen elképesztő stressz, félelem és szorongás lehetett abban a minden órás kismamában, aki a nagy pocakjával menekült a bombázások elől, tudva, hogy nemcsak a saját életéért felelős.
Ebben a helyzetben természetes, hogy a felnőttek folyamatosan nézik a híradásokat, pörgetik a hírfolyamot és próbálnak tájékozódni, hogy mi történt aznap és az elemzők szerint vajon mi várható. A világ nem is olyan régen átélte az első sokkot a pandémiával kapcsolatban és akkor sok mindent megtanultunk. Azt például biztosan, hogy nem szabad hagynunk, hogy a folyamatos hírfogyasztás, a rengeteg, lélekre ható hír elhomályosítsa a tisztánlátásunkat és olyan mentális hatással legyen ránk, ami már nagyon káros a lelki, de a testi állapotunkra is. Sokan akkor azt javasolták, hogy egyszerűen kapcsoljuk ki a telefonunkat, ne nézzünk híreket, személyes történeteket, „elemzéseket” pedig különösen ne.
Akkor azonban kicsit más volt a helyzet.
Most tényleg fontos, hogy tájékozottak legyünk és naprakészek, hiszen a szomszédban dúló háború közvetlen hatással van a mi életünkre is. Elég ha csak a gazdasági hatásokra gondolunk, a hatalmas áremelkedésre vagy arra, hogy a háború kimenetelét senki sem tudja most megjósolni. Ezért is lehetetlen, és nem is ajánlatos, hogy hermetikusan elzárjuk magunkat és a gyerekeket a hírektől. Nem is lehet, hiszen a gyerekek minden reggel elmennek oviba vagy iskolába, ahol – különösen ez utóbbiban – megbeszélik, hogy mi történik Ukrajnában. Hétvégén voltunk vendégségben, ahol egy 9 éves kisfiú foglalta össze az elmúlt hetek eseményeit megdöbbentő részletességgel. Megkérdeztem, hogy honnan ez a tájékozottság. Amire elmesélte, hogy a suliban beszélik meg ezeket a dolgokat a fiúkkal. Én balga feltételeztem, hogy a tanítónéni is segítségükre van a tájékozódásban, de alég hamar felvilágosítottak, hogy ugyan dehogy!
„A tanító néni ilyenkor azt mondja, hogy ne foglalkozzunk ezekkel, ez nem a mi dolgunk!”
Igen, ilyenkor joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy vajon mi vihette rá ezt a jótét lelket, hogy pedagógusnak menjen, ha egy ilyen helyzetben egy érdeklődő, a világ történéseire nyitott gyereknek 2022-ben azt mondja, hogy törődjön valami mással, mert ez nem az ő dolga. Vajon mi az „ő dolga”? Értelmetlen mennyiségű tananyag biflázása, amire soha nem lesz szüksége? Elavult, 19. századi szövegek olvasása, amikre szintén soha nem lesz szüksége vagy a legendás szólások és közmondások elsajátítása, amit már mi felnőttek se használunk soha? Vagy az éppen a szomszédban zajló háború gyerekfejjel való megértése és az együttérzés megtapasztalásának érzése?
Mikor, ha nem most lenne itt a pillanat az iskoláskorú, de akár az óvodáskorú gyermekek számára megmutatni, hogy milyen az, amikor mi emberek összefogunk azokért, akik rászorulnak. Azokért, akiknek most kell a segítség. Nem holnap, nem holnapután, hanem most. Azokért, akik ugyanolyan emberek, mint te vagy én, és akik mi is lehetünk egy napon.
Javaslom, hogy ne a tanítónő példáját kövesd! Minden felnőttben és gyermekben ott van most a szorongás, a mindennapi félelem attól, hogy nem tudjuk, milyen következményei lesznek ránk nézve még a folyamatoknak. Tartsd ezt tiszteletben akkor ha másik felnőttel vagy pláne ha gyerekkel beszélsz! Ne kicsinyeld le a félelmét, a szorongását, mert nem tudhatod, hogy az benne miből fakad. Lehet, hogy örökölt sorsként hordozza magával generációk óta a háborútól való rettegést, de az is lehet, hogy a szülei a csernobili katasztrófa során bekövetkezett sugárfertőzés áldozatai. Ha valamelyik barátod szorong, hallgasd meg és érezz vele együtt. A „Fel a fejjel!” és a „Minden jól alakul.” üres mondatokat szerintem érdemes elhagyni és inkább leülni vele egy kávéra, nagyokat nevetni valami régi diákcsínyen, egyszóval kiszakítani őt a beszűkült gondolkodásból.
A gyerekekkel való beszélgetés során az egyik legfontosabb, hogy ne feledd, mindig a gyerekek életkorának, érettségének megfelelően kommunikálj! Egy gyerek számára, aki éppen most ismerkedik a halál fogalmával és szembesül azzal, hogy az ő élete is múlandó egészen másként kell beszélni, mint azzal a tinédzserrel, aki már a történelmi vonatkozásait is érteni véli a folyamatoknak.
Nagyon fontos és hasznos lenne, hogy a szülők igyekezzenek saját maguk megnyugtatására. A gyerekek nemcsak utánzással tanulnak, de minden kis rezdülését megérzik a szüleiknek. Ezért szokták pszichológusok felhívni a válófélben lévő szülők figyelmét arra, hogy a gyerek régen érez mindent még ha a szülők azt is mondják, hogy mindent titokban tartanak a gyerek előtt. Pedig nem nagyon vannak előtte titkok. Tipikus például az, hogy ha az édesanya fél a kutyáktól, akkor hiába próbálja megjátszani egy kutyához közeledve, hogy nem fél, a gyerek pontosan érzi a reakcióiból, hogy valami nem stimmel és ő is félni kezd. Ezért érdemes – az életkornak megfelelően – őszintén, természetesen nem minden részletre kiterjedően beszélni vele.
Elmondani, hogy bármerre fordulnak is a dolgok, mi mindig itt leszünk neki, segítjük, mellette állunk és igyekezzünk megnyugtatni, hogy az ő kis világát nem érintik ezek az események. Biztonságban van.
Elmondani, hogy a helyzet, amibe a világ sodródott nem éppen szívderítő, de bízunk abban, hogy ez a szörnyű háború hamarosan véget ér, a mi dolgunk pedig, hogy azokon segítsünk a saját eszközeinkkel, akik azt kérik. Készítsünk össze csomagot, vigyük el a gyűjtőpontokra, kérdezzük meg, hogy mit tehetünk mi másokért!
Ha ennyit jegyez meg a gyermekünk, hogy háború esetén össze kell fognunk és segíteni az elesetteken akkor már biztosan nem rontottuk el a vele való kommunikációt.