A mese olvasását nem lehet elég korán kezdeni és – ami azt illeti – elég későn befejezni. Néha bizony ránk, felnőttekre is ráférne egy kis meseolvasás, ami visszavisz a gyermekkor biztonságos hitvilágába, ahol a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig alaposan megbűnhődik. Hogy ez a valóságban nincs így? Pedig milyen csodás is lenne, ha így lenne! De nem arról szól-e a felnőtt létünk, hogy újra és újra szeretnénk hinni, akár a munkahelyi, akár a családi konfliktusok közben, hogy a mesék mégsem hazudtak és ha én jót cselekszem, akkor majd mások is így tesznek. Nem beszélve a csalók kinevetéséről és megbüntetéséről.
Vannak olyan irányzatok, amelyek azt feszegetik, hogy vajon mennyire egészséges a gyerekeket mesékkel egy hamis valóságra felkészíteni ahelyett, hogy már a kora gyerekkori olvasmányaik is sokkal valóságközelibbek lennének. Ebben az esetben talán nem csalódnának akkorát, amikor kiderül, hogy a mesék világa és az élet egyáltalán nem hasonlítanak egymásra és az abból tanult viselkedésminták nemhogy nem hoznak eredményt, de éppen ellenkezőleg, még akár nevetségessé is tehetik a gyerekeket a való világban.
Meggyőződésem, hogy ez az egy gondolat már komolyan megosztaná olvasóinkat és ez így is van jól. Lássuk be, hogy egyfelől végtelenül logikusnak tűnik, másfelől viszont elképesztő butaság. Képzeljük csak el, hogy milyen zárt, a világot veszélyes helynek tekintő, soha senkit megismerni nem akaró, félénk felnőttek lennének, ha már egy évesen olyan meséket olvasnánk nekik, ami arról szól, hogy a rút kiskacsa nem hattyúvá változik, hanem megmarad rút kiskacsának és élete végéig csúfolni fogják vagy a sorból lemaradt kiskacsa nem talál vissza a családjához, hanem menet közben felfalja a farkas vagy eladja gyerek rabszolgának. Nem lenne annyira vicces a mese vége, ugye?
De nemrégiben hallottam egy családterapeuta gondolatait arról, hogy a sok Disney film sem tesz annyira jót az egészséges kapcsolatok kialakulásának. Ezek ugyanis elsősorban azt sugallják, hogy a szerelem fáj. Hogy nem lehet igazán mély és valósi szerelem az, amiért nem kell küzdeni, ami miatt nem kell minimum három sárkányfejet levágni vagy felhozni a szeretett lényt az alvilágból. A szerelem macerás. Pedig a valóságban az egyenrangú, egymást tisztelő, nem mérgező emberi kapcsolatok a megtartóak, az építőek. Erről azonban sokkal kevesebb mese szól.
Mikortól olvassunk?
Mesére azonban mindnyájunknak szükségünk van, különösen a gyerekeknek. Már egészen pici korban érdemes elkezdeni a meseolvasást, természetesen a képek nézegetésével. Ha a baba megszokja, hogy a meseolvasás csodás tevékenység, hiszen oda lehet ülni anya ölébe és szorosan összebújva, ebben a bizonyosságban merülhetünk el a kalandokban, akkor később is várni fogja ezeket az együttléteket.
Mit olvassunk?
Nem, nem bármit. Legjobb, ha figyelembe vesszük az életkori sajátosságait, a fejlődését. Nagyon pici korban még a látás sem elég éles és a színérzékelés sem megfelelő, így sokan ezekben a hónapokban fekete-fehér, geometriai formákat ábrázoló könyveket nézegetnek a babájukkal. Ahogyan aztán a csemete növekszik, lehet az esti rutin része a közös könyvnézegetés, történetmesélés. A kislányom első meséskönyve egy fürdőkádban is „olvasható” könyv volt, szivaccsal tömve és vízálló műanyag réteggel borítva. Minden képen egy-egy cica vagy kutya volt, volt amelyiken házikó és estéről-estére izgalmas történetek kerekedtek ezekkel a szereplőkkel.
Hogyan olvassunk?
Legyen a meséd élettel teli! Hallottam már felnőttől, hogy nem tud mesét olvasni a gyerekének. Pedig erről szó sincs. Mindenki tud mesét olvasni, csak nem mer hozzá gyerekké válni. Olyan ez, mint amikor Disneyland pillanatok alatt tele lesz a bejáratnál még kicsit szorongó, de 10 perc alatt felszabadult gyerekké váló felnőttekkel.
Egy kisgyerek igényli, hogy a malac röfögjön, egy cica nyávogjon és egy traktor pöfögjön a mesében. Ettől lesz élő, ettől tudja majd jobban elképzelni.
Ha meseolvasás közben a szülő visszatalál a benne szunnyadó gyermekhez, akkor közösen élhetik át a mese és egymás közelségének varázsát.