Az senki számára nem kérdés, hogy a gyerekeknek mozgásra van szükségük, méghozzá nem kevés mozgásra. Van egy életkor – már a stabilabb járás időszaka – amikor látszólag össze-vissza rohangálnak fel és le, oda és vissza. Egyszer repülők vagy sárkányok, a következő pillanatban pedig már versenyautót vezetnek vagy motoron kapaszkodnak a királyfi mögött.
Az állandó mozgásra nemcsak azért van szüksége a gyerekeknek, hogy újabb és újabb mozgásokat sajátítsanak el, hanem azért is, mert eközben is fejlődik az agyuk. Persze nagyon fontos, hogy ezeket a mozgásokat túlnyomórészt a szabadban tegyék, ahol friss levegőn játszhatnak, szaladgálhatnak. Egyáltalán nem „edzőtermi” mozgásra kell gondolnunk.
És innen már csak egy ugrás az örök kérdés: Mikor kezdjen sportolni a gyerekünk? A legszívesebben azt mondanám, hogy azon a napon, amikor először adunk tabletet a kezébe, de az elkeserítő statisztika alapján tudom, hogy ez kb. azt jelentené, hogy amint ülni tud már sportoljon is. De az tény, hogy a gyerekek képernyő előtt töltött ideje drasztikusan emelkedik és ennek jelentős hányada a mozgástól veszi el az időt. Persze a többi a szabad játéktól, kreatív alkotástól, olvasástól, de ezt is mind tudjuk már. Mivel azonban az 5-6 évesek már kis híján addiktív módon bámulják a tabletet vagy nyomkodják a számítógépes játékokat, így egyre több szót kell ejteni a sportról, ami azonban egyáltalán nem tévesztendő össze a szabad mozgással, a szabad játékkal.
Általában azt szokták tanácsolni a szakemberek, hogy 6-7 éves kor előtt edzésjellegű sportolást ne kezdjenek a gyerekek. Addig bőven elég a szabadban való futkosás, mászás, kirándulás. Persze ezek később se maradjanak el csak azért, mert a kislányunk vagy a kisfiunk hetente kétszer jár edzésre egy zárt csarnokba vagy iskolai tornaterembe. Ebben a korban már képesek a gyerekek mozgásformákat megtanulni és az együttműködés sem idegen tőlük. A tornát, ritmikus gimnasztikát, a labdajátékokat és a küzdősportokat már meg lehet nekik mutatni, és várni, hogy kinél mi lesz a befutó. Sajnos én azt tapasztaltam, hogy például ezekben a sportágakban (jó, talán az iskolai tornateremben rendezett fociedzések kivételt képeznek ez alól) ha a gyerek nem megy versenyekre az első év után, akkor az egyesületben nem is igazán folytathatja a felkészülést. Mindenhol elvárják, hogy sportoló legyen belőle, hogy a hétvégéi nagy részét sportcsarnokokban és tornatermekben töltse és elképesztő erőfeszítések árán majd valahogy meg is tanulja a tananyagot. A legritkább esetben igaz az, hogy a gyerekek csak úgy, a maguk kedvére, éveken át folytathassák a fejlődést egy-egy sportágban, különösebb versenyzés nélkül.
Ráadásul egyre többet és többet tudunk meg a (verseny)sport és a gyerekek viszonyáról. Éppen tegnap hallottam a rádióban egy beszélgetést arról, hogy számos országban, ha jól emlékszem 10 éves kor alatt betiltották a fejelést, mert kutatások kimutatták, hogy káros lehet a fejlődő agyra az ütés, amikor belefejelnek a gyerekek a labdába. Ezt ne tekintsétek hivatalos forrásnak, akit érdekel nézzen utána, de nekem erről is csak az jutott eszembe, hogy milyen csodálatos, hogy egyre inkább megismerjük magunkat, a működésünket.
Nyilván ebben a korban – az izmok, csontok fejletlensége miatt – szóba sem jöhet erősítés, súlyzózás vagy nagyobb erő kifejtését igénylő sportágak.
Ami azonban szerintem mindennél fontosabb, hogy kialakítsunk a gyermekünkben egy természetes igényt a mozgásra, az egészséges életmódra, amihez reméljük akkor is ragaszkodni fog, amikor majd 10-szer, 100-szor több feladatot kell ellátnia az életben, mint 6 éves korában.