Az egyik kedves anyuka-barátnőm mondta azt egyszer a fiaival kapcsolatban, akiket egyedül nevel, hogy „meg kell tanulniuk a fiúknak kulturáltan unatkozni.” Akkor még nem egészen értettem, hogy mire gondol, de most, hogy az én lányom egyre nagyobb, már kezdem sejteni.
Nagyon sok szülőt látok magam körül, akik úgy működnek, mintha a gyerekeik, személyes szórakoztatási felelőseik lennének. Ha nincs a gyereknek program kitalálva a hétvégére, akkor az baj, akkor a gyerek „unatkozni” fog. Lássuk be, hogy ha ehhez szoktatjuk, akkor így is lesz. Gyakran hallom azt a kérdést, hogy „Na, eléggé elfáradtál?”, mintha a fáradtság az valamilyen erény lenne vagy elérendő feladat. Onnan tudjuk, hogy értékes volt az, amit csináltunk, hogy elfáradtunk benne. Pedig ez közel sincs így. Sőt! Az igazság az, hogy mindannyian megtapasztaltuk már felnőttek a „flow-állapotot”, amikor azt és úgy végezzük, ami a leginkább megfelelő számunkra, és az bizony a legkevésbé sem fárasztó annak, aki végzi.
A gyermekpszichológiában jártas szakemberek óva intik attól a szülőket, hogy túlterheljék a gyerekeket, de sokszor nem teljesen világos, hogy mi is az a túlterhelés. Nem vagyunk egyforma felnőttek, ahogy a gyerekek sem egyformák. Van, akiket ezzel, van, akiket azzal lehet terhelni. A legfontosabb nem ez, hanem az, hogy biztosítsuk a gyerekeknek a szabad játékot. Azt az alkotó folyamatot, amikor ő maga, a saját ritmusában, a saját érdeklődési körének megfelelően fedezi fel a világot.
Számtalanszor halljuk azt is, hogy „annyi játéka van, de mindig újat akar, mert a régiek már nem kötik le!”. Ugye ezt az sem gondolja komolyan, aki mondja? Az ember társas lény és a kisgyermekekre különösen igaz, hogy nagyon igénylik a szüleik közelségét. Talán hülye a hasonlat, de a szemléltetéshez jó lesz. Kicsit olyan ez, mint amikor egy kutyának, aki minden módon a gazdi tudtára hozta, hogy játszani szeretne vele, nagy örömére eldobnánk az áhított játékot, majd utána visszaülünk a gép mögé dolgozni. Azonnal jönnek a csalódott kutyaszemek, aztán pedig a fülsiketítő ugatás, amelyben képet kaphatunk mérhetetlen csalódottságáról és becsapottságáról. És ugye jelen négy lábúnak nagyon is igaza van…
Kicsit így érezheti magát az a hároméves is, akinek a kezébe nyomnak egy játékot, hogy játsszon. Természetesen szó nincs arról, hogy a kisgyerekek ne tudnának szépen lassan megismerkedni az „önállóan játszom” érzésével, de ezt, mint minden mást, meg kell tanítanunk nekik. Szépen, fokozatosan hozzá kell szoktatni ahhoz, hogy minél több időt legyen képes arra fordítani, hogy egyedül fedezze fel a világot.
Hogyan kezdjük hozzá?
Mindenképpen kreatív játékkal, amiben sok lehetőség rejlik. Hiszen egy ovisban rengeteg energia van, amit bizony nem árt, ha felhasználunk a nap folyamán. „Lekötni” az ovist vagy „felhasználni” az energiáit…micsoda különbség, amit a nyelv is megtesz, nem igaz? Manapság úgy tekintünk a gyerekekre, mint akik a mi életünktől függetlenül léteznek, mintha ugyanúgy egy „feladat” lennének, mint a főzés, mosás és munka. „Le kell őket kötni” valamivel, hogy tudjam végezni a többi feladatomat. Ez szerintem hatalmas tévedés! A gyerek része a családnak, vele együtt éltek nagyon-nagyon sok évig. Nem kell őt külön szórakoztatni, külön programokat szerezni folyton, de ami viszont nagyon kellene, hogy bevond őt a saját, illetve a család életébe. Készítsetek együtt reggelit vagy ebédet! El sem hinnéd milyen sok dolog van a konyhában, amit sérülésmentesen is el lehet végezni! De a gyerekek takaríthatnak is. Felmoshatnak a saját szobájukban, leporolhatják a polcokat, rendbe tehetik a könyveket, a játékokat. Ezek néha sokkal izgalmasabb játékok, mint a csörgő-zörgő beszélő csiga, ami mindig pontosan ugyanazt csinálja.
De a már meglévő játékokat is fel lehet használni nagyon kreatívan is. Itt vannak például a babák, amik egyszer csak elbújhatnak a lakásban, vagy mindazok a tárgyak, amik egyáltalán nem játékok, de a gyerekek számára mégis sokkal izgalmasabbak, mint a játékaik.
Persze tudom, hogy csomó olyan helyzet van, amiben igenis dolgozni kell a szülőnek és ki kell találnia valamit, hogy a gyerek csendben maradjon. Adj a gyereknek egy papírdobozt és egy csomó festéket és sokkal több ideig játszik boldogan, mintha egy olyan játékot adsz, amivel mindig ugyanaz történik. Az a papírdoboz lehet űrhajó vagy sisak, de bölcső vagy babakocsi is. Sőt, biztos vagyok abban, hogy lesznek, akik tűzokádó sárkányt látnak bele. És ez így van jól. Mindannyian ismerjük A kis herceg történetét. Ami nekünk, unalmas felnőtteknek egy kalap, az egy gyerek számára egyértelműen egy óriáskígyó, amint lenyelt egy elefántot, ami éppen emészt.