Valószínűleg a modern nevelés egyik nagy kérdése lesz az majd ide visszatekintve, hogy milyen szerepet tölt be a gyerek életében a dicséret. Egyértelműen hasznos? Mindig jó, ha mindenért megdicsérjük? Vannak olyan irányzatok, amelyek szerint ha egy gyereket mindig megdicsérnek, akkor hozzászokik ahhoz, hogy a teljesítményét ahhoz mérje, azért dolgozzon, teljesítsen, hogy másoktól visszajelzés érkezzen arra amit csinál. Hogy megdicsérjék. Ez több szempontból is probléma lehet. Egyrészt a belső „drive”, a belső hajtóerő mindig erősebb egy emberben mint a külső elvárásoknak való megfelelés, másrészt a felnőttek között, mondjuk egy alkalmazotti viszonyban nem olyan gyakori a dicséret, mint egy szülő-gyerek kapcsolat esetében. Én azon az állásponton vagyok, hogy dicsérni fontos, sőt elengedhetetlen. Miért ne tennénk? Ha egy gyerek olyasmit cselekszik, ami dicséretet érdemel, akkor fontos, hogy tudja, büszkék vagyunk rá. Viszont nyilván, ha egy gyerek egész gyerekkorában azt hallja, hogy ő milyen okos, szép, csodálatos és nincs párja, akkor felnőttként rémesen nagy munka lesz neki letenni ezt a puttonyt és megérteni, hogy ő is egy a 7 milliárd (!) emberi lényből. Teljesen megértem azokat a gyerekeket, akik gimnáziumra szorongó tinédszerekké válnak, hiszen addig szuperszónikusak voltak a szüleik és a környezetük szerint és hirtelen bekerülnek egy olyan közösségbe, ahol nála nagyságrendekkel szuperszónikusabbak vannak. Nem lehet könnyű ezt megemészteni.
A dicsérettel kapcsolatban is azt gondolom mint oly sok mindennel kapcsolatban. Okosan kell csinálni. Vegyünk néhány példát, hogy úgy jobban meg tudjam világítani, hogy mire gondolok. Ahogyan a szidásnál az a szabály, hogy ne a gyereket minősítsd, hanem a tettét, a „Te aztán olyan hülye vagy fiam!” helyett „Ez a matek doga most nem annyira sikerült látom…!”, úgy a dicséret esetében is ez a szabály. Ne a gyereket dicsérd feltétlenül, hanem azt, amit csinál. Az erőfeszítését, az akarását. „Olyan gyönyörű és okos vagy kislányom!” helyett „Nem semmi, hogy ezt megpróbáltad! Ez aztán komoly teljesítmény! Büszke vagyok rád!” Számos tanulmány foglalkozik a belső motivációval és nekem logikusnak tűnik az a gondolatmenet, hogy ha a gyerek folyton azt hallja, hogy milyen szuper adottságokkal rendelkezik „okos, intelligens, nagyapád is orvos volt…” akkor ezeket hajlamos meglévőként elfogadni és nem tenni érte semmit. Gondoljunk csak bele! Sokszor elképesztően hátrányos helyzetből érnek el gyerekek csodálatos sikereket, és nem értjük, hogy a másik gyerek, akinek „mindene megvolt” miért végezte motiválatlan, célkitűzések nélkül élő felnőttként. Előbbiekből lesznek azok a tipikus felnőttek, akik várják a sült galambot, hiszen nekik mindenük megvan ahhoz, hogy a szájukba repüljön. De az a sült galamb csak nem jön….
A másik szabály szerintem, amit nagyon nehéz betartani, hogy ne hasonlítsd másokhoz. Tudom, senki sem szent, úgy hogy vegyük alapnak, hogy ez lehetetlen. De legalább törekedjünk rá. Miért rossz ez? Úgyis tudjuk, hiszen egyértelmű. Ha ez hosszú távon így van, akkor a gyerek mindig másokhoz fogja mérni magát és attól teszi függővé a saját boldogságát. És ugye mindig van nálunk szebb, sikeresebb, okosabb, gazdagabb és fiatalabb. Ez a social média legpusztítóbb hatása, amit az emberiségre mérni lehetett. De ki tudja? Az is lehet, hogy egy-két emberöltő alatt megtanulunk ezzel az érzéssel is együtt élni. Nem könnyű.
Legyen akkor itt még egy gondolat, mert valamiért nagyon szeretjük a hármas számot. Ez egy kicsit nehezebben érthető, de hozok példát, hogy mire gondolok. Amikor dicséred – és dicsérd, mert az nagyon fontos! – akkor legyél ott a pillanatban, a helyzetben, hagyd, hogy kiélvezhesse, átélhesse, megismerje, azonosítsa az érzést, amit érez. Öleld meg, adj egy pacsit vagy puszild meg a szeretet nyelveteknek megfelelően! Nem azt mondom, hogy órákon át dicsérd, de az „Ezt nagyon ügyesen megoldottad kisfiam!” után egy másodperccel még nem biztos, hogy témát kell váltani. Hátha van kérdése, gondolata ezzel kapcsolatban és egy csodás anya-fia vagy anya-lánya beszélgetés kerekedik ki belőle.