Minden évben bekövetkezik az az időszak, amikor a családoknak el kell dönteniük, hogy óvodás csemetéjük melyik általános iskolában kezdni meg élete következő nagy szakaszát vagy megkezdi-e egyáltalán? Sokan döntenek úgy, hogy kérvényezik gyermekük óvodai létének egy évvel való meghosszabbítását annak érdekében, hogy testileg és lelkileg is felkészültebb gyerek üljön szeptemberben az iskolapadba. Mert bizony amíg nem vagyunk olyan szerencsések, hogy a finn oktatási rendszerben tanuljanak a gyerekeink, addig el kell fogadnunk, hogy a boldog, szabad játékkal, udvari foglalkozásokkal teli óvodás kor után hirtelen megérkezik az iskola, ahol 30-40 percig egy helyben kell tudni ülni és figyelni, és ezt legalább 4.szer 5-ször meg kell tenni 10-20 perces szünetek után. Ugye így leírva elég riasztónak tűnik? Elárulom, hogy megélve még borzasztóbb. Különösen akkor, ha ez egy olyan tanítóval párosul, aki kiégett vagy épp most került a pályára kényszerből, mert más főiskolára nem vették fel, vagy csak egyszerűen nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel egy pedagógusnak rendelkeznie kell.
De legyünk optimisták! Menjünk el minden bemutató órára, hallgassuk meg a leendő osztályfőnököket és bízzunk abban, hogy az ösztönünk majd megsúgja, hogy mi a helyes. Mivel van olyan barátnőm, akinek már gimnazista gyermeke van, így tapasztalatból mesélhetek arról, hogy mi van, ha nem súg az ösztön….A bemutató órákon édesdrága mosolygó pedagógusról két hét után derült ki, hogy ezen a kerek világon talán a gyerekek idegesítik a legjobban. Egyébként ez sem igaz, mert igazán csak azok a gyerekek, akik nem ülnek mozdulatlanul a padban, jelentkeznek megállás nélkül és igazítják a PAD VONALÁHOZ!!! a tolltartójukat. Ez utóbbinál tényleg azt gondoltam, hogy egy elmeorvos órákig eldolgozgatna a tanítónénivel….A bemutatóórán-mosolygó tanítónéni a való életben a fegyelmezésnek azt a módját alkalmazta a frissen iskolába került gyerekeknél, hogy reggel felírta a keresztnevüket a táblára és annak a nevét, aki „rosszalkodott” LETÖRÖLTE….Most nem hivatkozom itt meg a vonatkozó szakirodalmat, hogy mit jelent a pszichológiában ez a gesztus és mit okoz még egy felnőtt pszichének is, nemhogy egy gyereknek, de utána lehet nézni.
De nektek biztos nagyobb szerencsétek lesz! Ami biztos, hogy elsősorban nem iskolát, hanem tanítót kell választani, de tény hogy érdemes megnézni az igazgatót, meghallgatni a beszámolóit, mert sokszor a fejétől bűzlik a hal. Ennek az iskolának például kifejezetten jó fej igazgatója volt, de úgy látszik vezetőnek már nem volt annyira alkalmas.
De ma már a közösségi média világában sok infót meg lehet tudni iskolákról, emberekről. Érdemes keresgélni! Javaslom, hogy olyan iskolát találj, amivel legalább alapértékek szintjén egyetértetek, mert ha az sem stimmel akkor tényleg nagyon hamar kijönnek a problémák. Mire gondolok? Ha az iskola számára fontos a szülői közösség és gyakran szerveznek közös hétvégi programokat, ti pedig a pároddal utáltok vadidegenekkel ismerkedni vagy a gyereked élsportoló, aki minden hétvégéjét versenyeken tölti, akkor nem biztos, hogy ez lesz a megfelelő közeg számára.
Nézzük mit is kell tudnia általában egy iskolaérett gyereknek!
Leginkább azt szokták említeni, hogy jól kell illeszkednie a társaihoz, önállóan kell öltöznie, értenie kell, hogy nem minden úgy történik, ahogy ő szeretné. Türelmesnek kell lennie, meg kell tudnia várni, amíg a másik befejezi a mondandóját és bizony a testi szükségleteinek is kell tudnia parancsolni. Nem ehet, ihat és mehet mosdóba akkor, amikor kedve tartja. Sok iskolában az első évben még kiengedik mosdóba a gyerekeket, de lássuk be, ha minden gyerek csak egyszer megy ki és jön be órára 45 perc alatt, akkor azon az órán nem lehet figyelni.
Természetesen vannak testi kritériumok is, hiszen a gyereknek el kell érnie egy bizonyos súlyt és testmagasságot és fizikálisan is bírnia kell az iskolát. Tudnia kell rendezetten mozognia és tisztában kell lennie az alapérzelmeivel, amikről beszélnie is tudni kell. „Szomorú vagyok. Vidám vagyok. Meg vagyok bántva.”
Arról külön talán nem is érdemes beszélni, mert az alapfeltétel, hogy a gyerek legyen kreatív, nyitott, érdeklődő a világra és minél több dolgot akarjon megnézni, megfogni, megtapasztalni. A gyerekek így jönnek a világra, ezzel a megismerés vággyal és ha a korai időszakban megfelelő gondozó, szeretetteli környezetben terelgetjük, akkor ez a nyitottság megmarad az iskoláskorra is. Az más kérdés, hogy ott majd jó eséllyel kiölik belőle, de most nem erről szól ez az írás.
Egy dolgot azonban ne hagyjunk figyelmen kívül! Nemcsak a gyereknek kell iskolaérettnek lennie, hanem a szülőnek is. Ha a szülő nem érti, hogy milyen lelki támogatásban kell részesítenie a gyerekét, ha ő maga is szorong az iskolakezdéstől és körülbelül olyanokat mond a gyerekének, hogy „Na ott majd megnevelnek Pistike! Az iskolában majd végre megtanulod, hogy mi a rend!”, akkor nem kell csodálkozni, hogy Pistike nem várja majd annyira az iskolát.
Egyszer az egyik pedagógus barátomtól hallottam, hogy a mai szülők teljes tévhitben vannak azzal kapcsolatban, hogy mire való az iskola és ez az egyik alapvető oka annak a helyzetnek, ami ma előállt a rengeteg csendben ülni nem tudó, együttműködni képtelen, elfogadásról még hírből sem hallott gyerek oktatásával kapcsolatban. Az iskolában a pedagógus feladata, hogy szeretettel, a gyermek iránti megbecsüléssel átadja számára azt a tudást, amit a pedagógus birtokol. De a gyermek „nevelése”, vagyis a magatartásának, a másokkal kapcsolatos viselkedésének kialakítása jóval korábban elkezdődik – és ami azt illeti be is fejeződik – mint az iskoláskor.
Vagyis bármilyen rémesen is hangzik, ez a szülő feladata. Ha ez sikerül nekünk, szülőknek, akkor tényleg iskolaéretten megy a gyerek iskolába. Ami jó lesz a pedagógusnak, nekünk, de legfőképpen neki, akinek a lehető legjobbat szeretnénk.