Bullying, kiközösítés, gyűlöletbeszéd, zaklatás, testi, lelki bántalmazás…szavak, amelyek a mostani negyvenes szülők szótárából még teljesen hiányoztak gyerekkorukban. Persze senkinek sem eseményektől mentes a gyerekkora. Gyakran visszanézve nem értjük, hogyan úszhattuk meg csak komolyabb karcolásokkal. Ezeket nyugodtan érthetjük testi és lelki értelemben is. Mégis, micsoda különbség volt a ‘80-as, ‘90-es években felnőtt gyerekek és a mai kisiskolások között. Távol álljon tőlem az, hogy nosztalgiázzunk, nem is hiszem, hogy van jobb és rosszabb kor, hiszen az emberek mindenhol szeretnek, gyűlölnek, vágynak, csalódnak, írjanak bármilyen évet is.
Ha azonban a gyerekek közösségen belüli vagy kívüli bántalmazásáról van szó, akkor mégis érdemes megnézni azt, hogy mennyit változott a világ ezen a területen. Volt idő, amikor elképzelhetetlen volt az, hogy egy gyerek tiszteletlenül beszél a szüleivel. Az egyik barátom édesapja magázta a szüleit. Azt mesélte, hogy nagyon vicces is volt az unokáknak, hogy ők „Szia Nagyi!”-val köszöntek, amíg a saját apukájuk magázta a nagymamát és a nagypapát. De az egészben volt valami szép. Ma a tiszteletlen, csúnya beszéd, amely az agresszió előszobája tulajdonképpen mindennapos jelenség. Emellé jelenik meg a gyűlöletbeszéd, ami általában valamilyen csoport vagy személy ellen irányul, aki nem olyan mint én vagy az a csoport, amelyhez tartozom. Ez a kirekesztés, bármennyire is megdöbbentő már a játszótereken is elkezdődik, és a szülőknek „hála” egyre kisebb korban jelenik meg a gyerekek közösségében is. Gondoljunk csak bele! Ahogy azt számtalanszor hangsúlyoztuk, minden a szülőktől indul, a gyerekek utánzással tanulnak. Ha otthon a kis óvodás azt hallja a szüleitől, hogy „Nézd azt a kövér gyereket! Biztosan csokival tömi magát…” előfordulhat, hogy visszahallják az óvodából, hogy a gyerekük csúfolja ezt a kisfiút. Aztán persze lehet majd látványosan leszidni és megszégyeníteni a saját gyereküket és sajnálkozva tárogatni a kezüket, hogy „Fogalmunk sincs hol hallhat ilyesmit!”
Manapság sajnos – tisztelet a kivételek – a másik egyre nyíltabb kritizálása van a fókuszban. Hogy ebben mekkora szerepe van a 20 éve megjelent közösségi médiának, azon lehetne vitatkozni, de az tény, hogy az ott bemutatott látszatvilágok, látszatboldogságok, látszat örömök nem segítenek abban, hogy a gyerekek magukat és másokat elfogadják nem tökéletesnek.
Olvastam kutatásokat ezzel a jelenséggel kapcsolatban és azok is csak azt erősítik meg, hogy a kulcs az, hogy minél több értékes, valódi, minőségi időt töltsünk el a gyerekeinkkel. A szülők jellemzően éjjel-nappal dolgoznak, a gyerekekre egyre kevesebb idő jut, arra pedig még kevesebb, hogy velük igazán mély beszélgetéseket lehessen folytatni. Az sem tesz jót ezeknek a kapcsolatoknak, hogy a szülők – tisztelet a kivételnek – valamilyen vélt valóságnak szeretnének megfelelni. Hogy az ő gyerekük hamarabb ült fel, fordult át, kezdett beszélni, írt és olvasott, mint a többi. Persze mindig szemlesütve hozzáteszik, hogy „de tudom, hogy nem ez a fontos…”. Pedig de. Számára biztosan, mert különben nem erről beszélne, hanem arról, hogy milyen csodálatosan szép a jégvirág az óvoda falán vagy a kis csoporttárs festménye, amit kiállítottak a folyosón. Ebben az eléggé beteg énközpontú világban azt várjuk az iskolás gyerekektől, hogy formálódjanak közösséggé, miközben mire odaérnek a suliba már megtanulták, hogy ne értékeljék a társuk munkáját (hiszen a szüleik sem értékelik), ne működjenek együtt olyan gyerekekkel, akik „nem menők” vagy nem úgy fejlődnek, ahogy ők. Ha a csoportban esetleg fejlődési zavarral küzdő gyerek is van, és ehhez nem társul a csoportba járó gyerekek szüleinek edukálása, akkor különösen nagy gond is adódhat.
Igaz, a „mai gyerekek” az internetbe menekülnek és a youtube videóit vagy a közösségi oldalakat bújják. De biztosan nem úgy születtek, hogy ezt szeretnék majd csinálni ennyi idősen. Ugye nem? Fára akartak mászni, egykapuzni az udvaron, babázni a fa alatt és nagyokat kirándulni. Az pedig egészen biztosan nem tartozott a terveik közé, hogy mentálisan és testileg bántani fogják a társaikat és ezért majd folyamatosan rettegnek a büntetéstől. Ugye egyetlen gyerek sem születik ezzel a vággyal a szívében?