Mi van? Ovi után még zene, tánc és angol óra?
Már javában zajlik a beszoktatás, a szerencsésebbek már túl is vannak rajta. A még szerencsésebbek keveset kaptak el az ilyenkor szokásos gyermek betegségekből, így valószínű, hogy már sem anyukát, sem a gyerekét nem terhelik meg annyira a reggeli elválások.
Szerintem leginkább úgy lehet tesztelni, hogy hol tartunk a beszoktatásban, ha megszámoljuk, hogy munka alatt hányszor jut eszünkbe, hogy vajon szemünk fénye mit csinálhat, ehet-e rendesen, van-e rajta megfelelő mennyiségű pulcsi, kabát, na és a sapkát azt vajon ráadták-e az óvónénik. Ha ezek a gondolatok nem haladják meg az óránként tízet, akkor szerintem már jó úton jársz. Persze ezt a megállapítást semmilyen tudományos kutatás nem előzte meg, csupán anyai tapasztalatom. Ezek az „odagondolások” azt is jelentősen nehezítik, hogy a munkánkban jelen legyünk. Azt már valóban kutatások bizonyítják, hogy ha valaki elmerül a munkájában, megéli a flow-élményt, akkor hatékonyabb munkavégzésre képes, ami ráadásul nem is fárasztja annyira. Ezt az élményt nagyon nehéz úgy előidézni, hogy a gondolataink egyik része mindig az oviban vagy a bölcsiben van. Gondoljunk csak bele, hogy ha ez így van velünk, akkor mennyire így lehet a gyermekünkkel, aki eddig a nap szinte minden percét velünk töltötte. Persze jó, hogy van az oviban egy csomó gyerek és új játékokat lehet kipróbálni, de azért anya és apa hiányoznak.
Azért akartam ezzel kezdeni, mert ritkán gondolunk bele abba, hogy mi is lehet a mi gyerekük fejében nap mint nap az elválással kapcsolatban. A felnőttek azt gondolják, hogy mivel már nem sír, és mosolyogva megy be a csoportszobába, akkor minden rendben van. Az ember társas lény, ő pedig ott társakkal van. Hogy mindeközben hányszor gondol ránk napközben? Hesegessük el ezt a kérdést. Vagy mégse? Gondoljunk csak bele, mennyire várja, hogy érte menjünk! Hogy egészen biztos legyen abban, hogy nem hagytuk ott, nem felejtettük el, hogy a számára legfontosabb emberek hazaviszik és otthon, az évek alatt megszokott környezetben kipihenheti magát.
Pedig itt még sok gyerek napja nem ér véget. Az elmúlt évtized hozta Magyarországon is azt a divatot, hogy a gyerekek fejlesztését nem lehet elég korán kezdeni. Itt természetesen nem azokról a gyerekekről van szó, akiknek valamilyen részképesség zavara van és emiatt speciális fejlesztésre van szüksége vagy mentális segítségnyújtásra, hanem azokra, akiket az óvoda után még különórákra hurcolnak, vagy éppen szülői nyomásra az óvodában szerveznek különórákat a gyerekeknek. A társadalom elvárásai olyanok, hogy ma már inkább az számít ritkaságnak, ha egy gyerek az óvodában „csak” játszik, s mindeközben megtanulja a csoportban való együttműködést, az alapvető társadalmi szabályokat, mint a köszönés, megköszönés és kérés és emellett az óvodai programot teljesítve iskolaéretté lesz.
Ehelyett azonban sokszor mi történik? Az ingerekkel teli óvodai környezet után, ahol játszott, evett, pihent és mozgott még újabb foglalkozásra visszük a gyerekeket. Mire lehet szüksége egy három vagy négy éves gyereknek, amihez nem jut hozzá az oviban? Zenefoglalkozás, sport, játék? Ugye nehéz lenne olyat mondani. Sokan az úszásra esküsznek. Persze az nagyon fontos, hogy egy gyerek magabiztosan megtanuljon úszni, de legyünk óvatosak azzal, hogy mikor, milyen ütemben terheljük őt. Adjunk neki időt arra, hogy valóban megszokja az óvodai környezetet, és ezt ne csak az jelezze, hogy már nem sír. És legyünk tekintettel a nyugalmára. Arra, hogy ugyanarra vágyik, amire mi egy munkás nap után. Azokkal lenni, akiket szeretünk, biztonságban az otthonunkban. Persze ez nem zárja ki, hogy a játszótéren vagy a kertben szabad játék keretében kergetőzzünk, de a legfontosabb akkor is teljesül: együtt tesszük mindezt azokkal, akikkel igazán otthon vagyunk.