Ki ne tudná, hogy mire gondolunk? A szerencsésebbek, akiknek olyan jó a viszonyuk a saját anyósukkal, hogy fel sem merül semmilyen vita vagy egyet nem értés. De lássuk be, hogy ők vannak kevesebben. A nagy többség inkább abban a helyzetben van, hogy már kismamaként megtapasztalja, hogy nemcsak a saját szüleitől hallgathatja majd a jó tanácsokat, de anyósa és apósa is elhalmozza majd a figyelmével, még ha az nem mindig jön is jól. Olvastam olyan esetekről is, amikor az anyós annyira magáénak érezte az unokát, hogy bent akart lenni a születésénél és végtelenül fel volt háborodva, amikor kitessékelték a szülőszobából. Persze a szélsőséges eseteken túl az elviselhetőség határán általában nem megy túl az anyós-kismama viszonya. Viszont ez sem egészséges helyzet, nem tesz jót a babának sem akkor, amikor a pocakban van, sem akkor, amikor már kikerült onnan.
A leginkább egészséges az a helyzet, amikor az anyós még aktívan dolgozik, hiszen akkor van valami, ami az unoka mellett kitölti az életét. Van dolga a világban, így nem jut ideje és főleg energiája arra, hogy kéretlen jó tanácsokkal lássa el az újdonsült kismamát.
Hogy csináljuk jól?
Az igazi kérdés, hogy hogyan tartsuk mederben a kapcsolatot úgy, hogy se a párunkat, se a szüleit ne bántsuk meg, de nekünk se kelljen átlépni a komfortzónánkat. A legjobb, ha ezt a folyamatot még jóval a gyerek születése előtt elkezdjük, közösen a párunkkal. Fontos, hogy meg tudjuk beszélni, hogy ő értse, hogy amit kérünk az nem az édesanyja ellen irányul, hanem azért, hogy végre egy család lehessünk a babánkkal. Először ezt a szűk családot kell kialakítani, működtetni, egységgé kovácsolni és aztán érkezhetnek bele a szeretteink. Ha ezt meg tudjátok beszélni, akkor már „csak” az van hátra, hogy ezt az anyós-após felé is kommunikáljátok. Legjobb, ha a baba megszületése előtt egy családi ebéd keretében elmondjátok nekik, hogy hogyan szeretnétek és megkérnétek őket arra, hogy tartsák tiszteletben a kéréseteket és főleg legyenek veletek türelmesek. Ez életetek eddigi legnagyobb feladata, legnagyobb kihívása, amit senki helyettetek nem tud megcsinálni, átélni, és ti nem is akarjátok, hogy más tegye ezt.
Ne felejtsük el, hogy minden egy-egy folyamat, aminek nem láthatjuk a végét. A kisbaba születése utáni 6 hét nem véletlenül van leválasztva az összes későbbi időszakról. Ez az a hat hét, amikor vele, kizárólag vele kell foglalkoznunk, ott lenni a közelében, fizikailag és lelkileg egyaránt. Ma már elég komoly kutatások támasztják alá, hogy a kötődés képessége, ami aztán az egész életünket végigkíséri ebben a hat hétben, illetve a korai hónapokban alakul ki. Érzi, tudja-e a baba, hogy ő van a világunk középpontjában? Ő és csakis ő, akinek a rezdülésére figyelünk, akinek az igényeit kielégítjük. Ebbe a világba nem fér bele az alkalmazkodás, az azon való idegeskedés, hogy mit mondott az anyósunk, mit csinálunk éppen rosszul vagy csinálhatnánk jobban. Az anyai ösztön mindent elintéz ebben az időszakban és ha majd rendeződtek a hétköznapok, akkor alkalmasak leszünk a vendégek fogadására.
Szerintem az kifejezetten be tud válni, ha egy kis türelmet kértek, amíg minden kialakul, hiszen később, amikor már a baba nagyobb és a kismama is biztonságosabban távolodik el tőle, – legalább a 200 méterre lévő boltig – akkor nagy szükség lesz majd a nagyikra és olyan sokat lehetnek még az unokával, amennyit csak akarnak. Ha viszont – és szerintem ezt is el lehet mondani – ha az első hetekben, hónapokban elromlik a viszony, akkor azt nagyon nehéz lesz utána helyrehozni.
Tapasztalatom szerint nincs jobb, mint a tiszta beszéd. Kétségkívül nagyon nehéz, különösen olyan emberek felé, akik nálunk sokkal idősebbek és a világról alkotott képük is egészen más, de még mindig sokkal jobb kedvesen és őszintén elmondani, hogy mit szeretnénk, mint utána végigélni, hogyan mérgezi meg a kapcsolatunkat az őszintétlenség és az, hogy „nem akarunk megbántani” valakit.