Minden szülőtársamat arra kérem, hogy álljunk meg együtt egy pillanatra, és játszatok velem egyet! Képzeljünk el egy világot, ami persze nem létezik. Egy világot, amelyben anyám egyszer csak átjön a lakásomba és kedvére lefotóz, miközben ebédelek vagy alszom vagy épp tusolok és mindeközben „jajdecukivagyok”. Majd miután ezeket a képeket elkészítette – miközben nyilván közben kerek szemekkel, döbbenten állok a mama tevékenysége előtt – megosztja a barátaival, #nagylányom #jajdecuki #micike.
Ugye milyen abszurd az, amiről beszélek?
És ugye érted, hogy mit akarok ezzel megmutatni neked?
A te gyerekednek semmivel sincs kevesebb joga, mit neked. A különbség csak az, hogy még nem tud beszélni és így aztán tiltakozni sem amiatt, hogy élete minden pillanatát megosztod a barátaiddal, ismerőseiddel. Vagy ha tud is beszélni, a helyzet az, hogy te adhatsz engedélyt saját magadnak, hogy kitehesd róla a fotókat. Ugye milyen abszurd? Hiszen éppen a szülő az, akinek az a feladata, hogy megvédje a gyermeke jogait, végiggondolja egy-egy posztolás hatásait.
Miért van az, hogy fontosabbnak tartja a szülő a saját igényeit és szükségleteit, mint a saját gyermeke jogait? De vajon miért osztunk meg fotókat a gyerekekről? Mi ennek a pszichológiája?
Nézzük a jóhiszemű verziót elsőként: A Facebook és talán még az Instagram is tökéletesen alkalmas arra, hogy a barátokkal, rokonokkal megosszuk azt, hogy hogy fejlődik a gyerek, milyen ügyes, egyre többet és többet tud a kis csibész. Ha azonban ezt szeretnénk, akkor miért osztjuk meg azokkal is, akikkel nem szeretnék? Csináljunk egy messenger vagy egy zárt Facebook csoportot a családnak vagy a legjobb barátoknak és tegyük fel oda az aktuális képeket. Ugye milyen egyszerű lenne? Ebben az esetben csak azok látják, akiknek egyébként mutogatni szeretnénk.
Akkor miért tesszük mégis másként?
A válasz végtelenül egyszerű. Mert nagyon büszkék vagyunk rá. Mert ő a mi szemünk fénye, a büszkeségünk, az egyedüli, akinél aranyosabb gyerek nincs is talán a világon. És mi mást szeretnénk, mint a visszajelzést, hogy és tééééééényleg milyen édes, és téééééényleg milyen okos.
Áruljunk most el egy nagy titkot….az embereknek általában semmilyen kötődésük nincs más gyerekéhez. Nyomnak egy like-ot, öleléses emojit küldenek, de egy perc múlva már nem tudnák felidézni, hogy milyen volt a kislány masnija vagy a kisfiú kantáros nadrágja. Persze, nagyon jó érzés, ha pozitív visszajelzést kapunk egy-egy gyerek fotó alatt, de ettől jobban fogjuk szeretni a gyerekünket? Ugye nem. El tudjátok képzelni, hogy milyen lenne, ha egyszer csak megjelennének a valós kommentek? „Nem kicsi ez a gyerek?” „Korához képest nem duci?” „Nem is hasonlít rád!” „Azért vannak ennél jobb sulik is!” … Pontosan tudjuk, hogy mennyire őszinték a like-ok a gyerekünk fotói alatt.
Akkor mégis miért tesszük ki ezeket?
És még valami: Gondolj arra, hogy ezek a ma édes pici gyerekek egyszer csak kis majd nagy kamaszok lesznek, és akkor bizony számot kell majd adnunk arról, hogy hogy is kerültek a gyerekkori fotóik a világhálóra, ahonnan sosem lehet már törölni ezeket a képeket.
Lehet, hogy ő lesz a következő miniszterelnök vagy ő fedezi fel a rák ellenszerét vagy általános iskolai tanár lesz, egyik esetben sem lesz boldog, ha a gyerekkori fotója bárki számára elérhető lesz a világhálón.