Mindannyian találkoztunk már hisztiző gyerekkel. Olyannal, akinek mindegy volt, hogy a hipermarket közepén, az óvodában vagy az utcán szolgáltatja a műsort és olyan gyerekkel is, aki kizárólag otthon hisztizik, de ott aztán mindent belead.
Még néhány évtizeddel ezelőtt is a hiszti „kezelésének” legegyszerűbb módja az volt, hogy alaposan elverték vagy megbüntették a gyereket, aki aztán igaz, hogy többé nem vagy, csak kevéssé hisztizett, de egy, az érzelmeit elfojtó, a dühét soha kezelni nem tudó emberré vált. Pedig ilyenkor a gyerekkel éppen az történik, mint a felnőttel: elfárad. Csak ezt a mentális és akár testi fáradtságot nem tudja olyan hatékonyan kezelni, mint a felnőttek, akiknek volt alkalmuk gyakorolni és nekik ott van az a lehetőség is, hogy megisznak egy pohár bort vagy megnéznek egy részt az aktuális sorozatukból. A gyerek egy-egy nehezebb bölcsiben vagy oviban töltött nap után ugyanezt a fáradtságot érzi, csak ehhez nem 30, hanem csak 3 éves.
Nemrégiben olvastam egy rakás cikket arról, hogy ma már pszichológiai kutatások vannak arról, hogy a hisztinek nagyon fontos jótékony hatása van a gyermek fejlődésére. Ahogy például a felnőttek is megkönnyebbülnek a sírás hatására – egyébként ennek biokémiai okai vannak – ugyanúgy a gyerekek is. A szó szoros értelmében „kisírjuk” magunkból a feszültséget, a fájdalmat. Ha pedig megszabadulunk attól a fojtogató érzéstől, ami szinte szétfeszít minket amikor tele van a lelkünk fájdalommal, akkor ezután jobban is tudunk funkcionálni az életben, barátságosabban szólunk a környezetünkhöz és jobban is alszunk. Arról is olvastam kutatást, hogy a hisztis gyerekek jobban alszanak, mert ezzel a – felnőttek számára néha elviselhetetlennek tűnő módszer alkalmazásával – megszabadulnak a feszültségtől és így nem éjszaka, álmukban kell feldolgozni mindazt, ami napközben történt.
„Csak velem, otthon hisztizik!”
Sok anyuka számára ismerős a jelenség, hogy a gyerekük egy kisangyal a szomszédnál vagy az óvodában, de amint hazaér vége a világnak. Ilyenkor nyilván mind feltesszük a kérdést, hogy „Velem van a baj?” „Mit csinálok rosszul?”
Pedig semmit. Ez a jelenség éppen arról szól, hogy a gyermek az édesanyja mellett teljes biztonságban érzi magát és biztos abban, hogy ott és akkor önmaga lehet. Nem kell viselkedni, nem kell megjátszani a nagyobb gyereket, folyton alkalmazkodni a szabályokhoz, tele feszültséggel.
Az otthon ott van, ahol anya van. És az otthonomban önmagam lehetek.
Felnőttként is ismerős ez, ugye?
Az igazi otthon érzése az, ahol nem kell másnak lenned, mint amilyen vagy. Ahol a hibáiddal együtt fogadnak el, ahol ha épp ahhoz van kedved, akkor úgy viselkedsz vagy azt csinálsz, amit mással vagy máshol soha. A gyerek is pontosan így érzi.
Nekem már nagyobb gyerekem van, de a mai napig működik az a módszer, hogy megpróbálok belehelyezkedni a helyébe és kitalálni, hogy mit érezhetnék, mit tennék én ebben a helyzetben. Meggyőződésem, hogy a gyerekekkel kapcsolatban sokszor elfelejtjük, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi felnőttek. Nem, nem arra gondolok, hogy a gyerekek kis felnőttek, hiszen ezt a gyermekpszichológia régen meghaladta, hanem inkább azt, hogy mi felnőttek vagyunk nagy gyerekek. Így ha ebből a szemszögből próbáljuk megérteni, például a hisztit, akkor kevésbé gondoljuk azt, hogy elrontunk valamit, hogy az annak szól, hogy rosszul neveljük a gyerekünket.
Ennek amint láttuk, éppen az ellenkezője igaz.