Az apák nagyon fontos szerepéről már korábban ITT írtunk, de a téma kiapadhatatlan. Tegnap a nők helyzetéről beszélgettünk a lányommal, aki csalhatatlan igazságérzetével érvelt a nők egyenjogúsága mellett és ugyanakkor nagyon elkeseredett volt amiatt, hogy olyan lassan változik valami is ezen a területen. Akkor meséltem neki arról, hogy a fejlődés általában lassú folyamat. De van, hogy valamiért az idő kerekén lök valaki egyet, és akkor nagyon meglódul. 30 éve még elképzelhetetlen volt, hogy az apák bent legyenek a vajúdásnál és a szülésnél. Ma már ez a természetes, ráadásul úgy, hogy erre szegény férfiak egyáltalán nincsenek felkészítve. Hány olyan esetről hallottam a baráti társaságból is, ahol házasságok mentek tönkre azért, mert a leendő apukák egyáltalán nem voltak felkészülve arra, amit a szülőszobán láttak. Már önmagában nyilván az is sokkoló lehet, hogy nem a teremtés koronái vannak a középpontban (na jó, ez indokolatlanul gonosz megjegyzés volt), de az teljesen érthetően megviseli a férfit, hogy abban az állapotban látja szerelmét, a nőt, a női testet, amiben vajúdás és szülés közben látható. Ne részletezzük, mind tudjuk, hogy mire gondolok…
Az apák szerepe kétségkívül nagyot változott az elmúlt évtizedben. Vannak országok, ahol már az édesapák is elmehetnek GYES-re, máshol sok-sok hét szabadságot kapnak akkor, ha megszületik a baba. Az, hogy egy apa olyan mértékben vesz részt egy kisbaba gondozásában vagy akár a család életében, ahogy manapság, az a XX. század második felében is elég elképzelhetetlen volt. Most ne is menjünk bele olyan pszichés traumákba, amiket a mai 40-es 50-es generáció egy része hordoz, akik jó eséllyel úgy nőttek fel, hogy ugyan az apa volt a családfenntartó, de már anya is dolgozott, hiszen akkoriban ez így volt szokás. Mellette azonban természetesen még vitte a háztartást is, hiszen az apaszerepek nem alakultak át olyan gyorsan. Így nőtt fel aztán a „kulcsos gyerekek” nemzedéke, akik elég hamar részesültek szeretet megvonásban és idejekorán önállósodniuk kellett.
Ma már az apukák előtt nyitva minden kapu. Jó apának lenni szerencsére sikk, sőt nyugodtan mondhatjuk szerintem, hogy társadalmi elvárás is. Szerencsére. A gond csak az, hogy ahogyan a babáról való gondoskodás ösztöne a hormonális változások miatt az édesanyában megszületik a babával együtt, addig ez a változás a férfi testében nem megy végbe. Neki nem ösztönösen jön az apaszerep, hanem akár tetszik akár nem azt bizony meg kell tanulnia. Szerintem ha ezzel tisztában lennénk mi nők, akkor már egy lépéssel közelebb lennénk ahhoz, hogy a korai válások csökkenjenek. A nagyon fáradt, türelmetlen, a babájáért aggódó édesanyának érthetően nincs arra ereje, hogy „megtanítsa” a párját a gyermek gondozására. Pedig erre lenne szükség. És arra, hogy az élet minden területén keményen helytállni akaró férfiak tudomásul vegyék, hogy ezeket a tevékenységeket a saját párjuktól tudják megtanulni sok-sok szeretettel és alázattal.
Mégis honnan máshonnan tanulhatnák meg? A mi társadalmunkba még mindig az van kódolva, hogy „juj, a fiúk nem babáznak!” A lányok azok, akik pici koruktól kezdve pólyázzák, etetik, tisztába teszik, tanítgatják a babáikat és ezzel megtanulják, hogyan bánjanak majd az igazi babáikkal, de a fiúk mindeközben autókkal versenyeznek és sárkányokkal harcolnak. Ezek sem felesleges tevékenységek, mert lássuk be bármikor jöhet szembe egy versenyautós sárkány, de ha így neveljük őket, ha ferde szemmel néznek egy babázó fiúra, akkor ne legyünk meglepődve azon, hogy nem lesz számára evidens, hogy részt vállaljon a valódi babázásból.
Az apák ugyanolyan szoros kapcsolatot tudnak kiépíteni a gyerekeikkel, mint az anyák, amint ezt számos kutatás is igazolta. Másfajta kapcsolatot, de ha a gyermek szeretetteli biztonságot érez a közelében akkor menni fog.