A szem a lélek tükre szoktuk mondani, és a gyerek a szülő tükre. Számtalanszor kivesézték már ezt a témát és őszintén szólva nem egy van, ami nagyon felháborít?
Különösen az a gondolat, ami úgy közelít az anyaságra, hogy minden felelősséget rátol a szülőkre biztos ami biztos olyan lelkiismeret furdalást téve beléjük, amit sokan egyáltalán nem érdemelnek.
Igen, tudjuk, a gyerek utánzással tanul, iskolás koráig – de a közösségbe kerülésig biztosan – a szülei mozdulatait, viselkedés formáit mutatja. Egy kártyában, társasjátékban veszíteni nem tudó, a földön fetrengő,a táblát felborító gyerekről joggal feltételezthetjük, hogy anyuka vagy apuka sem bírja annyira a vereséget. Vagy ha egy gyerek folyton csak azt hajtogatja, hogy „Hagyjál már!”, akkor valószínűleg nem egyszer hallotta ezt a kifejezést a szüleitől.
De nem egy olyan cikket olvastam, ami arról szólt, hogy a gyerek átveszi az anya minden rezdülését, hiába takargatja azt a gyerek elől és ezt tükrözi vissza a gyerek a viselkedésében és ez hagy benne majd nyomokat. Megmondom őszintén, hogy ez mélyen felháborít. Először is gondolom, hogy ezt tudományosan nagyon nehéz mérni, így aztán igazságnak felfogni is elég etikátlan szerintem. Arról nem is beszélve, hogy azt mondani egy édesanyának, hogy a rengeteg gondja és szenvedése mellett hiába palástolta mindezt a gyereke előtt az úgyis mindent érzett és magán viseli annak a nyomait, több mint kegyetlenség! Mondom mire gondolok….
Vegyük most azokat az édesanyákat, akik rengeteget dolgozva, a nárcisztikus főnökük hangulatingadozásainak kitéve hazamennek és iszonyatos lelki erővel felveszik a boldogság-álarcot, hogy a gyerekük ebből semmit ne érezzen, majd amikor elaludt a gyerek, akkor – a színleléstől még inkább kifáradva – a lelki és testi végkimerüléstől szenvedve bezuhannak az ágyba. Ennek az édesanyának azt mondani, hogy hiába tetteted nap mint nap, hiába teljesítesz emberfeletti küzdelemben, a gyereked úgyis mindent megérez és úgyis ez formálja a lelkét….
Ez szerintem könyörtelenség az anyákkal szemben!
Egyébként miért nem azt érzi ebből a gyerek, hogy anyának valami baja van, de látom, hogy rám mosolyog, engem megölel, szeret minden baj mellett és ellenére. Tehát akkor így is lehet. A bajokon felül emelkedni és mosolyogni.
De most komolyan….
A gyerek valóban a szülők tükre, de szeretném hinni, hogy annál sokkal bonyolultabb értelemben, mint ahogy néhány, ezzel foglalkozó cikk ezt leírja. Tudomásom szerint egyébként egy gyereknek optimális esetben két szülője van. Melyiknek a viselkedését tükrözi vissza? Az agresszív, ordítozó, dühkezelési problémákkal bíró apáét vagy az életet túlélni igyekvő anyáét, aki próbál láthatatlanná válni, hogy annál kevesebbszer provokálja a testi vagy lelki bántalmazást? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű a válasz…Persze biztos vagyok abban, hogy egy komolyan felkészült, erre a területre szakosodott pszichoterapeuta pontos választ adna erre a kérdésre, de nagy felelősség enélkül a szaktudás nélkül azt állítani, hogy a gyerek a szülő tükre és punktum.
Elmondom én mit gondolok némi gyerekneveléssel a hátam mögött. Hogy a gyerek nem egy tükör és ma már egyébként azt is tudjuk, hogy nem is egy üres papírlap, amikor világra jön. Ennél sokkal-sokkal bonyolultabb a helyzet, mint amennyire bonyolult maga az emberi lélek. Vannak testi kódok bennünk amikor megszületünk és vannak lelkiek is. Majd mind a kettő folyamatosan fejlődik, változik annak megfelelően, amit az élet megajánl neki. Persze az első időkben leginkább a szülők, de lehet, hogy az élethelyzet miatt a nagyszülők vagy egyéb segítők majd pedig a pedagógusok és a kortárs kapcsolatok.
Ismerek olyan pszichológust, akihez több felsős általános iskolás gyerek is jár ugyan amiatt az alsós tanár miatt, aki lelkileg megnyomorította őket. Most akkor kinek a lenyomata a gyerek? Lehet bármilyen szerető közeg otthon, ha ahol a pici, iskolába még csak alig beszokó gyerekek egy mérgező tanító karmai közé kerülnek az nyomot hagy rajtuk. Nyilván nem olyan mélyet, mint az édesanya, de nyomot. Úgyhogy egy gyerek és később egy ember sokkal bonyolultabb térkép annál, hogy leegyszerűsítsük. Mindannyian egyediek és megismételhetetlenek vagyunk. Senkinek sem tükrei, senkinek sem lenyomatai vagy inkább mindenkié, akik életünk során nyomot hagynak rajtunk. Legyünk egyébként akárhány évesek. És szerintem leginkább mi kell ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki az életből? Hogy szerető szüleink, nagyszüleink, tanáraink, barátaink, munkatársaink, szomszédaink, szerelmeink legyenek, akik jó nyomot hagynak rajtunk?
Szerencse. Ha van – vagy ha nincs – akkor már csak azon múlik, hogy mit kezdünk vele.