Kezdjük azzal, hogy – szerintem – nincsenek szentek. Vagy biztosan vannak, de nem nevelnek gyerekeket. Vagy oké, lehet, hogy nevelnek, de tutira irtó kevesen vannak. Mármint a szentek.
Természetesen senkinek sem jó, ha kiabálnak vele. Ami azt illeti annak sem jó, aki kiabál, de néha megesik. Azért sem szeretem az egymással való kiabálást, mert néha az is megesik, hogy olyasmit mondunk a kiabálás közben a másiknak, amit aztán nem tudunk már visszatuszkolni a palackba. De miért is kiabálunk néha és milyen hatással van ez a gyerekünkre?
Azt szoktam mondani a lányomnak, hogy az az ember kiabál általában, aki fél. Fél attól, hogy a helyzet, amiben benne van, nem tudja megoldani, hogy túlnőnek rajta a feladatok, hogy nem tud helytállni abban a helyzetben, amiben éppen van. Persze ha kiabálunk valakivel, különösen ha ő egy nálunk sokkal kisebb ember, akkor az természetesen megijed és elhalkul abban a helyzetben, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy valóban megértette, hogy mi volt a baj, mit követett el, esetleg mit lehetne legközelebb máshogy csinálni. Szülőként sajnos – és ezt ki kell mondanunk – uralkodnunk kell az érzéseinken. Azért kell így tennünk, mert a gondjainkra bízott icipici emberke nem érti meg a dühünket, nem látja át az egész életünket sújtó katasztrófákat – válás, megcsalás, haláleset vagy csak egy félresikerült borsóleves – csupán azt látja, hogy anya nagyon szomorú, sokat kiabál és így ez az egész, körülöttem lévő világ nem biztonságos nekem. Eleinte csak megijed, de vannak olyan gyerekek is, akik ha nagyon kicsi korukban nagy haraggal kiabálnak velük náluk sokkal komolyabb súlyú és magasságú férfiak – különösen ha az az édesapjuk – akkor akár örökre bennük maradhat a félelem a kiabálással kapcsolatban és később a legkisebb kiabálás is sírógörcsöt, látszólag indokolatlan rettegést válthat ki belőlük.
Ráadásul a kiabálással van még gond: az egyik, hogy minél hangosabb vagy, annál kevésbé vesznek komolyan. Van a kiabálásnak egy mértéke, amikor az ember nevetségessé válik vagy annyira megrémíti a környezetét, hogy azok már csak nevetéssel – még ha az belső nevetés is – tudnak védekezni.
A másik nagy probléma a kiabálással az, amit már unásig ismételtünk, hogy a gyerek utánzással tanul. Vagyis ha azt tanulja meg, hogy a mindennapi kommunikáció a kiabálás és azzal lehet és kell célt érni és érvényt szerezni az akaratunknak, akkor ne csodálkozzunk azon, ha ő maga is így akar majd elintézni dolgokat az óvodában vagy az iskolában. Csak aztán nehogy szégyenkezve azt kérdezzük tőle az oviban, hogy „Hát ezt meg hol tanultad kisfiam?” Mert még véletlenül megmondja az igazat.
Hogyan nyugtassuk meg magunkat?
Lélegezz! Egy hatalmas levegővétel csodákra képes.
Emlékeztek a Szex és New York azon jelenetére, amikor Charlotte tortát süt és közben a két gyerekkel egyensúlyoz teljesen sikertelenül míg végül össze nem omlik? Az első dolog talán éppen ez, amit tehetünk, hogy nem várjuk meg a teljes összeomlást.
Ha kilépsz a helyzetből, akkor már nyert ügyed van. Általában pontosan tudjuk, hogy milyen helyzetek vezetnek a kiabálásig, de mégis eltoljuk a falig. Pedig erre semmi szükség. Lépj ki onnan és gyorsan csinálj valami egészen mást még mielőtt magával ragadna az indulat.
Amit a pszichológusok szoktak javasolni az a számolás, de nem 1,2,3,4… 5000, hanem visszafelé 100,99,98,97, mert állítólag az sokkal nehezebb és az agyunk abban a pillanatban erre kezd koncentrálni elterelve a figyelmet arról a problémáról, ami miatt mindjárt kiabálni kezdünk. Egyébként ez fejben összeadással és a szorzótáblával is működik, kipróbáltam. 🙂
Amit még érdemes megfontolni, különösen annak akinek kiskamasza van, hogy nyugodtan beszélhetünk neki az érzéseinkről. Egyikőnk sem gép, egyikőnk sem tökéletes, és neki sem kell annak lennie. Van, hogy az ember legszívesebben kifutna a világból és ha ezt megosztjuk gyermekünkkel is, akkor ő maga is azonosítani tudja majd a benne felgyülemlett dühöt és jó megoldást mutatsz neki arra, hogy hogyan küzdjön meg vele.
Egyre több úgynevezett kiabáló kör működik, akik nem tesznek mást, mint, hogy olyan helyekre látogatnak el, ahol nem nagyon zavarják a környezetet és hatalmasakat kiabálnak. Állítólag felemelő érzés. Akinek se ideje se kedve ilyesmihez, nyugodtan kipróbálhatja ugyanezt a kispárnával. Még az is lehet, hogy együtt kiabáltok majd a gyerekeddel a párnákba.