Sajnos minden felmérés azt mutatja, hogy a fiatalok egyre kevesebbet olvasnak. Egyébként vagy egy reményteli adat is, ami szerint a középiskolások magazin fogyasztása nem is olyan rossz, de alapvetően egyre nagyobb a szakadék az olvasó és a nem-olvasó családok között. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen meghatározó a szülői háttér. Egy olyan családban, ahol természetes, hogy a szülők olvasnak nagy valószínűséggel a gyerekek is olvasni fognak, különösen ha nem nyaggatják őket ezzel, hanem hagyják, hogy maguk fedezhessék fel a hatalmas könyvespolcot vagy válogathassanak a kupacban álló könyvek között.
De a könyvolvasás is a mesék birodalmában kezdődik. Nemrégiben olvastam valahol, hogy egy felkészült óvónő, aki már régóta a gyerekek között tölti a mindennapjait meg tudja mondani, hogy melyik gyereknek mesélnek a szülei otthon és melyiknek nem. 
A gyerekek mesehallgatás közben lemerülnek a fantázia birodalmába, bebarangolják annak minden zegzugát és aztán onnan visszatérve mesélik el a saját szavaikkal, hogy mit hoztak magukkal. A mese bővíti a szókincset, fejleszti a gondolkodást, sokszor a megküzdéssel kapcsolatos gondolatokat is erősíti. Írhatnám azt is, hogy ezeket a képességeket fejleszti, de azért nem teszem, mert rémisztőnek tartom, hogy a szülők egy része azért csinál valamit a gyerekével, mert az „fejleszti”. Ez az új varázsszó.
Ezzel együtt még így van. Azok a gyerekek, akik rendszeresen könyvek között vannak, előbb-utóbb érdeklődni kezdenek irántuk és egyre inkább vágynak majd arra, hogy megértsék micsoda varázslatos szavakat rejtenek azok a papírok. De a mese fontos kulcs a gyerekek számára a világ megismerésére is. Egy kapu, amin keresztül különösebb kockázat nélkül jöhetnek át vérszomjas sárkányok, emberevő tigrisek és igazán gonosz boszorkányok. Ezek a történetek nemcsak a gyermekek lelkére hatnak , de a szókincsünket is fejlesztik. Olyan szavakat tanulnak, amiket korábban sohasem hallottak és olyan mondatok hangzanak el, amelyekkel nem találkoznak nap mint nap. Egy óvodás általában a beszélt nyelvben a „Vigyázz! Légyszíves ne dobd le! Vedd fel! Állj meg!” mondatokat hallja a leggyakrabban. Micsoda felüdülés, micsoda változás ehhez képest egy magyar népmese kacifántos, cirkalmas szócsavarása! 
Egy idő után a gyerekek maguk is könyvet vesznek a kezükbe és „olvasni” kezdenek. Irtó édes jelenet az, amikor egy kisgyerek úgy tesz mintha olvasna, de valójában fejből mondja a történetet.
A mese valóban fejleszt, de mesét ne (csak) ezért mondj! A mese burkot von körétek, amiben a mesélő és a hallgató biztonsággal megvívhat a sárkánnyal, a hatalmas mérges galócával vagy odasiethet a kis beteg vakond barátjuk megmentésére. Egy világ, amiben történhetnek rossz dolgok, de aztán a végén úgyis minden jóra fordul. Ráadásul nem csak úgy ukmukfuk fordul jóra, hanem a mese arra is megtanít, hogy bizony nagyon sokat kell tennünk azért, hogy aztán a jótündér kihúzzon a csávából. „Jótett helyébe jót várj!” Ugye ismerős?
Vannak olyan szülők is, akik tudnak fejből mesét mondani, ami még személyesebbé teszi a történetet. Nem könnyű, de fejleszthető ez a képesség. Azt olvastam, hogy az a trükk, hogy egy meglévő mese sablonját kell átalakítani saját mesévé. Ebbe már bele lehet szőni családi történeteket is a nagypapáról, a nagymamáról vagy a szomszéd néniről is. Akár aktuális dolgokat is.
Végül ne felejtkezzünk el az esti meséléshez kapcsolódó apró mellékhatásról, amiről keveset lehet olvasni: nevezetesen amikor a meleg takaróba burkolózva, a mesét duruzsolva, szülőként hamarabb alszunk el, mint a gyerek.